2013. január 26., szombat

8. rész: Szürkület


Sziasztoook, bár lehet, hogy egy kicsit megkésve de meghoztam a 8. részt:))
Azért nem írtam sokáig új bejegyzést, mert nem láttam értelmét, hogy folytassam a történetet meg időm se nagyon volt. :/ De, jó hír, hogy most megint van ihletem az írásra, szóval igyekszem minél sűrübben hozni a friss fejit. :) 
Remélem mindenkinek tetszeni fog a rész, és mint mindig, most is szívesem várom a véleményeteket komiban. :))
Jó olvasást!:D




Egész éjjel nem aludtam semmit. Nem hiszem el, hogy Klaus képes még így, sms-ben is a frászt hozni rám. Biztos vagyok benne, hogy képes lenne visszajönni értem Mystic Falls-ból. Az igazság az, hogy nem tudom, hogy most mihez kezdjek... Nagyon szeretnék itt maradni és megismerni ezeket az embereket, de tisztában vagyok vele, hogy Klaus betartja a szavát és előbb vagy utóbb eljönne értem, és ezesetben a családomat is bánatna. Jobb lesz, ha teszem ami mondd és visszamegyek Mystic Falls-ba. Csak ne lenne ekkora büszkeségem...
- Phoebe, egy fiatalember keres, le tudnál jönni? - mondta Lisa. - Nem szívesen invitálnám be.
- Persze, megyek. - Vajon ki lehet az? Lehet, hogy küldött értem valakit? Nem, az kizárt. Biztos vagyok benne, hogyha tényleg olyan elvetemeült lenne és hazavinne, akkor saját maga jönne el értem és nem pedig valamelyik hülye hibridjét küldené ide. Vettem egy mély levegőt, majd lesétáltam a lépcsőn. - Oké, Phoebe! Menni fog! - majd kimentem.
A küszöböm előtt nem más, mint Damon Salvatore állt. Nem akartam hinni a szemeimnek. Először az a gondolatmenet fordult meg a fejembe, hogy esetleg Klaus küldte őt ide, de aztán eszembe jutott, hogy ezek ketten mennyire utálják egymást.
- Damon Salvatore, mi a fenét keresel te itt? - majd megöleletem.
- Felszívodtál. Egyik napról a másikra elűnt a kedvenc csaposom. Ezt nem hagyhattam szó nélkül és elmentem ahhoz a gyökér pasidhoz...
- Klaus? Ő nem a pasi...
- Ne is tagadd! - vágott közbe Damon. - Láttam, hogy hogy nézel rá. Ugye ttudod, hogy nem volt könnyű kiszednem belőle, hogy merre vagy. Elmentem hozzá de kidobott. De hál' istennek sikerült rávennem, hogy mondja el hol vagy. És most te jössz! Mi ez a hely? És miért vagy itt?
Damon olyan hirtelen teszi fel az összes kérdését. Nem tudom, hogy erre lelkileg és szellemileg fel vagyok-e készülve.
- Ne itt. Van kedved sétálni? - kérdeztem.
- Persze, menjünk!
Danielék egy közeli erdő mellett laktak. Tökéletesnek tartottam a helyet egy kiadós sétáláshoz. A nap sugarai beragyogták az egész erdőt, és én végre otthon éreztem magam. Ez a hely nagyon hasonlított Mystic Falls-ra.
- Szóval elárulod, mit keresel te egy olyan helyen amitől a legözelebbi szorakozóhely több mint nyolcvan kilométerre van? Tudod, Phoebe, amior megtudtam, hogy itt vagy eleint azt hittem, hogy Klaus puszta szórakozásból elküldött érted a világ másik felére.
- Szóval Klaus azért küldött téged, hogy hazavigyél? Ez nagyon szánalmas húzás még tőle is... Damon én... Én nem akarok elmenni innen.
- Miért nem? Nincs itt semmi olyan dolog amire neked szükséged van.
- Nagyon is van. Itt van a családom. Megtaláltam őket.
- Mi? Hogy érted azt, hogy itt van? Várj, egy percet... Az a nő aki kinyitotta az ajtót az... az anyád?
- Gondolom...
- Gondolod?
- Nem tudom Damon! Csecsemő voltam amikor elszakítotttak tőle, de én érzem, hogy ők azok. Nem tudom elmagyarázni ezt az érzést, egyszerűen csak tudom. És Klaus nem érti meg, hogy nekem most arra van a legnagyobb szükségem, hogy velük legyek, hogy megismerjem őket. Bocs, hogy így rád zúdítottam mindent. Feltételezem a magánéletem érdekel téged a legkevésbé.
- Ezért vagyok itt. El sem tudod képzelni nélküled milyen unalmassá váltak a napjaim a Grillben. Kellesz oda, Phoebe! Nem szívesen mondom ezt de Klausnak iagaza van. Vissza kell gyere! Ezek az emberek azt sem tudják, hogy a gyerekük vagy... Mellesleg akármikor visszajöhetsz ide. "Csak" egy nap kocsikázás.
- Damon, látom nem érted. Megpróbálom elmagyarázni, hogy mi a legnagyobb problémám azzal, hogy visszamenjünk. Amíg nem simertem Klaust azt tettem, amit akartam. Ott voltam, ahol akartam lenni. Senki nem parancsolhatott nekem. Szükségem van a függetlenségemere, és ezt az egyet nem veheti el tőlem még Klaus sem. Azonban Ő mindenben szabályozni akar. Néha, tényleg azt érzem, hogy azt hiszi, hogy a hibridje vagyok és azt tehet velem amihez csak kedve van. Pedig nem!
- Kössünk alkut. Visszajössz velem Mystic Falls-ba és én cserébe visszahozlak ide amikor akarod. Az az igazság, hogy Klaus megöl, ha nélküled megyek vissza.
- Jó.
- Tényleg?
- Tegnap írt egy sms-t, hogy ha nem megyek vissza ő jön el értem. Ha már így is-úgy is hazarángattok, inkább veled megyek haza, mint vele.
- Remek választás. Sokkal szórakoztatóbb vagyok, mint az vén pasid.
Damon válaszát csak egy vállbalökéssel tudtam díjazni. Amikor visszaértünk a házba, Damon megállt a  kocsija mellett.
 - Itt megvárlak. Nem hiszem, hogy behívnának....
- Oké, sietek.
Majd elinultam befelé. Mindenki a konyhában volt és reggelizett. Ha arra gondolok, hogy ell kell menjek görcsbe áll a nyomrom. Annyira megszerettem itt lenni...
- Phoebe, csakhogy vissza értél! - mosolygott rám Lisa. - Gyere, ülj le! Még meleg a tojás!
- Az igazság az, hogy vissza kell menjek Mystic Falls-ba. Közbe jött valami... De mindent köszönök, tényleg. Olyan rendesek voltatok velem mintha én is ehez a családhoz tartoznék.
- Máris elmész? De hiszen, még csak most jöttél! Örülnénk neki ha még maradnál egy pár napot...
- Nem lehet... Ami azt illeti már így is nagyon sokat hiányoztam a munkahelyemről... De köszönöm.
- Sajnálom, hogy máris menned kell. - mondta Tom. - Phoebe, mondd csak a fiú aki érted jött... Megbízol benne? Úgy értem, nem fog bántani?
- Damon? Teljesen megbízom benne. Ártalmatlan. Felmegyek, összeszedni cuccaimat!
Felviharoztam az emeletre, egyenesen be a szobámba. A telefonom kijelzője fénlyett. Amikor felnyitottam megláttam, hogy újabb üzenet érkezett Klaustól. Remek.

Kedvesem, remélem, hogy már a ruháidat pakolod. Nem szeretem, amikor hülyének néznek, és te folyamatossan azt csinálod. Itthon találkozunk! 
Klaus xx 

Remélem nem gondolja, hogy erre válaszolni is fogok. Ha hazaértem majd, megmondom neki a magamét, de nem sms-be fogok vitatkozni vele. Összedobáltam a cuccaimat, és már indultam is volna lefeleé, azonban az előszobában megakadt valamin a szemem. Egy fényképen, amin Lisa és Tom voltak és Lisa terhes volt. Nagy baj lenne ha elvinném? Van itt még annyi kép, biztos nem fog nekik feltűnni. Gyorsan belesüllyeztettem a fényképet a táskám legmélyére és már indultam is. Az ajtóban ott állt Tom, Lisa és Daniel is.
- Megegyszer, mindent köszönök. - majd megöleletem őket.
- Ez csak természetes! - mondta Lisa. - Ugye udod, hogy bármikor szívesen látunk? Gyere, amikor csak kedved van!
- Köszönöm.
Elindultam Damon felé. Próbáltam nem hátra nézni, mert tudtam, hogyha megfordulok akkor nem fogok tudni elmenni. A táskámat beraktam a hátsú ülésre én pedig beültem Damon mellé.
- Mehetünk?
- Aha.
- Elárulod, hogy, hogyan sikerült így feldühítsd Klaust? Amikor tegnap elmentem hozzá teljesen részeg volt. Vagyis próbált az lenni...
- Úgy látszik, tehetségem van benne. Egyébként, fogalam sincs. Csak közöltem vele, hogy nem akarok vele visszamenni. És azt hiszem, nem tetszett neki, hogy nemet mondtam neki, de nekem nem fog parancsolgatni!
- Ne hagyd magad. Klaus egyértelműen nem normális, ha ezt csinálja veled...
- Kössz... Damon, meg tudnál állni valahol? Szükségem van egy italra.
- Most? Phoebe, 11 óra van. Nem korai még ez egy kicsit?
- Ha hazaértem Klaus beszélni akar majd velem. Gondolod, hogy képes lennék józanul kibírni egy ilyen beszélgetést? Mert szerintem nem...
- Hátul, az ülés allatt van egy fél üveg Whiskey. Nyújj, hátra érte!
- Te piát tartasz az ülésed alatt? - tört ki belöllem a nevetés.
- Sosem lehet tudni, mikor van rá szükség.
Hátranyúltam és valóban ott volt. Nem szándékozom leinni magamat Damon Slavatore autójában, de teljesen roncsnak érzem magam. És ha arra gondolok, hogy Klaus is nekem fog esni...  Ittam egy kortyot a Whiskeyből, de miután szembesültem vele, hogy túl erős inkább visszaraktam a helyére. Tényleg, nem akarom leinni magam. Damonnal minden olyan egyszerű volt. Ő soha nem volt mérges rám, nem úgy mint Klaus...
- Mikor érünk oda? - kérdeztem.
- Ha így haladunk, egy 3 óra és Mystic Falls-ban vagyunk.
- Biztos vagy benne, hogy nem fordulhatunk vissza?
- Hidd el, Phoebe, én aztán bárhova visszafordulnék a te társaságodban, de lehet, hogy mégis Mystic Falls-ba lennél a legnagyobb biztonságban.
- Hát, te aztán nagy segítség vagy… Mikor érünk már oda? 
- Nemsokára. Talán jót tenne, ha pihennél egy kicsit. Persze, csak ha akarod. 
- Nem vagyok fáradt. 
Vajon Klaus meg fog ölni? Megtenné? Istenem, idáig azt hittem, hogy ismerem őt. Milyen hülye voltam… Már, hogy is ismerhetnék egy ezer éves vámpírt? Egyszerre akarok távol maradni tőle, és közel kerülni hozzá, csak még nem tudom, hogy hogyan csináljam. Mintha élvezné azt, hogy felbosszant. 

Amikor megláttam a Grillt egy kicsit kezdtem megörülni. Otthon, édes otthon! Damon azonban nem az én házam felé ment. Nagyon remélem, hogy nem odavisz, ahova gondolom, hogy visz! 
- Damon, hova megyünk?
- Klaus, látni akar. 
- És mióta vagy te Klaus csicskája? Tegyél ki! Majd akkor beszélek vele, amikor készen állok rá, és nem akkor, amikor hajlandó fogadni!
- Sajnálom, de azt hiszem, nem fog menni. Elviszlek hozzá, és ott majd megmondhatod neki, hogy inkább hazamennél. 
- Damon, állj meg! 
- A-aa. Mindjárt ott vagyunk. 
Szóval Damont sem ismerem. Azt hittem, hogy megbízhetok benne, erre tálcán kínál az ördögnek. Pont, mint egy igaz barát! 
Klaus háza még így szakadó esőben is tökéletessen festett. Minden a helyén. Minden olyan normálisnak látszott. 
- Segítek kivenni a táskád! - mondta Damon.
- Ne fáradj! - majd kiszálltam és kivettem a táskám a hátsó ülésről. 
Az eső miatt egy perc alatt teljesen eláztam. Csurom víz voltam tetőtől-talpig, de nem érdelt. Csak túl akartam lenni ezen az egészen. Túl kell lennem ezen.  Elindultam a bejárat felé, és ott meláttam Klaust. Semmi idegesség, semmi harag, pont olyan normálissan nézett ki, mint az őt körülvevő dolgok. 
- Örülök, hogy megjöttél! - mondta. 
- Miért nem mehettem haza? Most őszintén, neked nem lenne mindegy, hogy iderángatsz vagy te jössz el hozzám? Őszintén szólva én sokkal jobban érezném magam otthon.
- Gyere, be mielőtt még megfázol! -utasított.
Nem láttam értelmét vitatkozni, ezért besétáltam, a táskmat pedig leraktam egy székre. Csurom víz voltam. A ruháim teljesen átáztak. Ez szemmel láthatóan Klausnak is feltűnt.
- Fürdöj le és öltözz át valami száraz ruhába. Utána majd beszélünk. 
- Oké. 
Elindultam Klaus szobája felé. Tudtam, hogy ahoz tartozik fürdő is, és nem láttam értelmét annak, hogy vendégszobát keressek. A fürdőben szépen összehajtott farmer és egy fekete felső várt rám, valamint fehérnemű. Persze, hogy Klaus mindenre gondol.

El kell ismernem, hogy nagyon jól esett a fürdő. Miután végeztem összekötöttem a hajamat, majd elindultam lefelé, Klaushoz. A nappaliban ült egy pohár Whiskey társaságában. 
- Nem vagy éhes? - kérdezte. 
- Nem. Csak essünk túl rajta. Mondd el a mondandódat, aztán pedig hazamegyek. 
- Hol is kezdjem... Ellentmondtál az akaratomnak, amikor vissza akartalak hozni ide. Tisztában vagy vele, hogy a legtöbb embert ott helyben megöltem volna, aki ilyet tesz? Csak is kizárólag azért vagy még életben, mert tudom, hogy milyen makacs vagy. Idáig azt csináltál, amit akartál én aztán nem szóltam bele, de úgy érzem, hogy meg kell húzni egy bizonyos határvonalat, kedvesem. Ha én azt mondom, hogy visszajössz velem, akkor neked kötelességed visszajönni. 
- És megtudhatnám, miért is?
- Mert bármennyire is próbálod leplezni az érzelmeidet te az enyém vagy. Mi ketten a vitáink ellenére is összetartozunk. Adok neked még egy esélyt arra, hogy megváltozz.
- Klaus, sosem változnék meg egyetlen egy férfi miatt sem. Főleg nem miattad. Amit teszel, az emberekkel, a hibrideiddel és az állítólagos barátaiddal az több mint elkeserítő. Kihasználod őket, utána meg megölöd mindet, jó esetben csak eltaszítod magadtól őket. Én nem akarok ilyen életet. Élni akarok, és igen szabályok nélkül. Azt hiszem az lenne a legjobb ha ezt az egész furcsa dolgot, ami köztünk van... befejeznénk.
- Ezek szerint nem értetted meg, amit mondtam. Én nem akarok semmit sem befejezeni, ami köztünk van.
- És az egy cseppet sem számít neked, hogy én mit akarok? - kérdeztem.
Klaus és köztem egyre nagyobb lett a vita. Természetesen, Klausnak sikerült a földhöz vágjon jó néhány poharat és képet. Még mindig jobb mintha ezzel a lendülettel nekem esne. Nem vagyok benne biztos, hogy azt túl élném.
- Ebből elég, Phoebe! Feküdj le, mert attól tartok, hogy ha ezt a vitát most tovább folytatjuk akkor...
- Akkor, mi lesz? Megölsz? Az egész viselkedésed szánalmas. Olyan vagy, mint egy elkényesztetett öt éves kisfiú.
- Keress magadnak egy szobát az emeleten. - Klaus hangja mostanra teljesen nyugodt volt. Ijesztően nyugodt. - Itt töltöd az éjszakát. Ilyen időben már nem mész ma sehova.
Megint parancsolgat. Fel se tűnik neki és parancsolgat. Miért csinálja ezt velem? Mint az esetek többsésében, megint jobbnak láttam felmenni és nem vitatkozni. Ennyi parancsolgatást még talán el tudok viselni. Felmentem a lépcsőn és benyitottam abba a szobába, ami Klaustól a legtávolabb volt. Miért is nem lep meg, hogy ez a szoba is pont ugyanolyan ízlésesen volt berendezve, mint a sajátja? Tágas volt, nagy szekrény volt benne, az ágy pedig kétszer akkora volt, mint az én lakásomban. Ha tudom, hogy minden szobához tartozik fürdőszoba, biztos nem Klausét használtam volna. Leüfeküdtem az ágyra és csak néztem magam elé. Kizártnak tartottam, hogy ebben az állapotban aludjak. Semmihez nem volt kedvem. Vagy talán egy valami jól esett volna... Ha elmondhattam volna akárkinek a gondjaimat. Ezt a helyet eddig Damon töltötte be az életembe, de ma bebizonyult számomra, hogy ő is pontosan olyan mint akárki más. Tart Klaustól. Lehet, hogy az lesz a vesztem, hogy nem félek tőle, de egyenlőre nem érzem azt, hogy képes lenne bántani engem. Klaus egy hatalmas álca mögött él, amit én soha nem fogok megérteni. Mintha.. Mintha teljesen el akarná tüntetni az arra utaló jeleket, hogy van szíve. Nem tudom, hogy mi fog kisülni a mai vitánkból, de egy valamiben biztos vagyok. Klaus, jó ember, bármennyire is titkolni próbálja azt. 


2013. január 20., vasárnap

7. rész: Zűrzavar

Sziasztok! Itt is van a következő fejezet, remélem tetszeni fog mindenkinek! :)
Szombaton felvételiztem szóval nem volt olyan sok időm írni, de a következő fejezet hosszabb lesz :)
Kérlek titeket, hogy ha tetszik akkor írjatok komit, mert nagyon kevés a visszajelzés a bloggal kapcsolatban:( 
Jó olvasat! :))

* Phoebe szemszöge* 
Minden olyan gyorsan történt. Nem voltam felkészülve erre, ezért nagyon váratlanul ért a helyzet. Azt éreztem, hogy nem tudok megmozdulni a félelem miatt. Kimondtam. Kimondtam, hogy itt maradok. Már nem változtathatok a döntésemen de most, hogy megtettem rossz előérzetem támadt.
- Szóval itt maradsz. - jelentette ki Klaus.
- Igen.
- Phoebe ugye tudod, hogy amint beszállok abba az autóba - rámutat - mindennek vége és te meg én örökre végeztünk egymással?
- Igen, tudom.
- Mielőtt még elmegyek, hadd mondjak neked valamit! Tudod, kedvesem amíg velem voltál, az én oldalamon, én mindentől megvédtelek és vigyáztam rád, azonban ha te valóban ezt választod akkor attól tartok, hogy könnyen a legrosszabb ellenséged lehetek.
- Te most fenyegetsz?
- Talán.
- Nem félek tőled. Tisztában vagyok vele, hogy sosem bántanál.
- Majd meglátjuk. Ég veled Phoebe! Találkozunk... Mystic Falls-ban. 
Klaus elment. Egy szemhunyásnyi idő alatt elment és magával vitt minden közös élményt. Alig hiszem el, hogy tegnap ilyenkor még jól elvoltunk ma meg már itt állok megint egyedül. Miért vagyok ennyire szerencsétlen? Minden esetere Danielnek nem mondom el, hogy mi történt. Nem akarom, hogy sajnáljanak. A mai napot pedig ezeknek az embereknek akarom szentelni. Meg akarom őket ismerni. Tudni akarok mindent róluk.

Visszamentem a házba, ahol Daniel várt. Figyeltem arra, hogy ne látszódjon rajtam semmi. Nagyon nehéz volt. Legszívesebben bezárkóztam volna egy szobába és kisírtam volna magamból minden bánatot. De tudtam, hogy nem lehet. Most nem.
- Na, sikerült meggyőzni Klaust, hogy maradjatok?
- Vissza kellett mennie Mystic Falls-ba. Remélem nem gond, hogy én itt maradtam? Szeretném megismerni a testvéredet és a feleségét.
- Nagyon örülök neki, hogy maradtál! Ők is nagyon szeretnének megismerni téged. Phoebe, jól érzed magad? Elég sápadt vagy!
- Jól vagyok. Mikor érkeznek a bátyádék?
- Az előbb telefonáltak, hogy sikerült korábban elinduljanak szóval kb. 2 óra és itt vannak.
- Nem gond ha addig lefekszem? Elég keveset aludtam az éjjel...
- Menj csak!

Felmentem a szobába és befeküdtem az ágyba. Klaus részére húzódtam és a párnájába szagoltam. Eszembe jutott, hogy ma reggel még Klaust átkarolva ébredtem, boldogan, most meg itt fekszem egyedül és egy párnát szagolgatok. Most, hogy végre egyedül voltam nyugodtan sírhattam, nem látott senki. Előtört belőlem minden fájdalom, minden érzés. Klaus annyira könnyen meg tud bántani akár akarat nélkül is. Bár tudom, hogy ezt most szándékosan csinálta. Klaus egyik kedvenc módszere, hogy az emberek érzelmeire hagyatkozva próbál fájdalmat okozni az illetőnek és ez többé-kevésbé mindig sikerül  neki. Egy óra sírás után az alvás mellett döntöttem. Már egy ideje nem voltak rémálmaim és remélem, hogy nem is lesznek. A szemeim lecsukódtak én pedig mély álomba zuhantam.

Amikor felébredtem, az órára tekintettem és délután három óra volt. Szent isten, elaludtam! Tom és Lisa már biztosan itt vannak. Ez kínos... Itt egy idegen lány - legalábbis akiről azt hiszik, hogy idegen - én meg itt elalszom. Kibújtam a takaró alól és a tükörhöz igyekeztem. A hajamat kissé elfeküdtem, ezért gyorsan megfésültem és utána pedig megigazítottam a ruhámat is. Nagy levegőt vettem és lenyomtam az ajtókilincset. A lépcső felé igyekeztem és lementem az előtérbe. Nem volt ott senki. Tovább mentem de akkor hirtelen egy számomra idegen női hang szólalt meg a hátam mögött.
- Phoebe?
Amint megfordultam megláttam egy barna hajú nőt. Úristen, ő az? Érzem ahogy az izgalomtól az egész gyomrom görcsbe áll és alig kapok levegőt, de nem mutathatom ki, hogy mennyire örülök a találkozásnak ezért rá mosolygok a barna hajú nőre és kedvesen válaszolok.
- Igen, én lennék. Ön bizonyára, Mrs. Stewart. Örülök, hogy megismerhetem. - Egyszer csak azt veszem észre, hogy Lisa-t ölelem. Nem tudom mi üthetett belém, sosem szoktam ilyent csinálni de hál' istennek Lisa viszonozza az ölelést.
- Igen, én vagyok. És én is nagyon örülök a találkozásnak! Kérlek, hívj csak Lisa-nak. - még mindig mosolyog.
- Rendben. - mondom, félénken és közben az jár a fejembe, hogy megint meg akarom ölelni.
- A többiek az étkezőbe vannak. Már nagyon vártuk, hogy felébredj!
Lisa nagyon színpatikusnak tűnik így első látásra. Mindig mosolyog és jó kedve van. Ez tetszik. Lisa átkarolta a jobb kezemet és az étkezőbe vezetett, ahol már Tom és Daniel vártak minket. Tom szintén sötét hajszíne volt, és magas volt. Ő már kevésbé tűnt jó kedvűnek, de igyekeztem úgy tenni mint aki ezt nem veszi észre.
- Phoebe, örülök, hogy megismerhetlek! A nevem Tom. - majd kezet nyújtott. Amikor a keze az enyémhez ért hirtelen furcsa érzésem volt. Olyan volt mintha Tom megrázott volna, csak sokkal erősebb érzést éreztem. Mintha ... energiával töltene fel. Nem... biztos csak képzelődöm.
- Én pedig, Phoebe. De ezt már tudod.
- Örülök, hogy úgy döntöttél maradsz. - szólt közbe Daniel.
- Én is - mondtam.
- Phoebe, ettél te ma már? Olyan sápadtnak tűnsz. - kérdezte Lisa. Miért mondja ma mindenki ezt? Ennyire látszik rajtam, hogy szakítottam a hibrid barátommal?
- Nem gazán vagyok éhes, köszönöm.
- Ez nem kifogás! Meg fogsz betegedni! Gyere összeütök neked valamit. - majd a konyhába vezetett.
Kíváncsi lennék mennyit tud a rémálmaimról, de ha jól sejtem akkor Daniel mindent elmondott neki. Lehet, hogy csak azért ilyen kedves velem mert sajnál engem. Bementünk a konyhába és együtt nekiálltunk összeütni valami ételt.

* Klaus szemszöge*

Nem hiszem el, hogy Phoebe volt olyan ostoba, hogy nem jött velem. Nemet mondott. Elutasított. Mindössze annyit kértem, tőle, hogy jöjjön vissza. Nem akartam, hogy megismerje azokat az embereket úgyis csak fájdalmat okoznának neki. Elegem,van abból, hogy Phoebe mindig azt hiszi irányítani akarom, még akkor is ha neki van igaza. Igen, irányítani akarom. Mi ebben a rossz? Megszoktam, hogy az emberek, vérfarkasok, hibridek és vámpírok azt teszik amit mondok. És most itt van Phoebe és teljesen megőrjít. Miért lenne olyan nehéz neki, hogy azt tegye amit mondok? Elkerülhetne minden vitát, és megspórolhatna nekem egy csomó felesleges aggodalmat. Amióta ismerem majdnem mindig a közelébe voltam és tudtam, hogy mikor, mit és hol csinál. Nem értem miért jó ez neki de egy biztos: amint visszajön megmutatom neki azt az oldalamat ami idáig nem látott. Azt az oldalamat amit jobb lett volna, ha soha nem lát de csak magának köszönheti! A gondolatmenetemet egy váratlan látogató zavarta meg. Az idióta Damon volt az. Vajon mit akarhat?
- Mit akarsz?
- Szia neked is! Phoebe itt van?
- Nincs. De ha itt lenne sem lenne hozzá semmi közöd, Damon.
- Hol van?
- Épp elcseszi az így is totál elcseszett életét. Menj el!
- Akár elmondod hol van, akár nem úgyis meg fogom tudni! - majd elment.
Ha Damon Salvatore csak egy ujjal is hozzá mer nyúlni Phoebe-hez, akkor nem állok jót magamért. Phoebe csak az enyém még ha ezt nem is meri beismerni magának. Remélem Phoebe-nek nem jár el a szája és legkésőbb holnap visszajön. Ha nem akkor én megyek el érte, de azt nem fogja megköszönni. Most, hogy Phoebe nincs velem úgy érzem újra olyan vagyok mint azelőtt, hogy megismertem. Ez a lány teljesen megváltoztatott engem. Igaz, hogy sokszor felhúzott de bebizonyította, hogy nem lehetetlen engem szeretni. Ezért nagyon hálás vagyok neki. Azt hiszem, hogy amikor vele voltam én is elkezdtem érezni valami nagyon furcsa dolgot. Istenem, miket beszélek?! Érezni? Én? Badarság.
 Töltöttem magamnak egy pohár Whiskyt és a telefonommal a kezembe leültem a kanapéra. Vártam Phoebe hívását de nem hívott. Csak teltek- múltak az órák és semmi. Már kezdtem azt hinni, hogy nem is fog telefonálni de amikor a műtermem felé indultam volna egyszer csak jött egy üzenetem. A kijelzőn Phoebe nevét pillantottam meg. Önelégülten mosolyogtam, majd megnyitottam az üzenetet.

Klaus! 
Csak, hogy tudd: nem volt fair ahogyan ma viselkedtél velem! De mint azt már sokszor mondtam nem vagyok a tiéd, szóval nincs jogod olyan döntéseket hozni amikben rólam van szó. Most nyilván otthon ülsz, és azt várod, hogy mikor hívjalak fel a bocsánatodért esedezve, de nem foglak. Nem bántam meg azt, hogy itt maradtam. Még nem tudom mikor megyek vissza a városba. 
Jó éjt! xx

Gondolkodás nélkül elkezdtem bepötyögni a válaszomat.

Phoebe! 
Milyen jól ismersz... 
Holnap gyere vissza! Ha nem jössz, én megyek el érted! És amint visszaértél mindent meg fogunk beszélni!
Aludj jól! xx 

A küldés gombra kattintottam és elküldtem az SMS-t. Remélem elég meggyőző voltam. Annak, hogy Phoebe teljesen megváltoztatott és kevésbé ismeri a kegyetlen oldalamat van még egy hátránya. Nem vesz komolyan, mert nem fél tőlem. Ezen változtatnom kell. Meg kell értenie, hogy nem csinálhatja mindig azt amit akar csak azért mert ennyire makacs.

2013. január 13., vasárnap

6. rész: A döntés

Sziasztok! :)
Meghoztam a 6. részt remélem mindenkinek tetszeni fog!
Ha tetszik, akkor a véleményeteket mint mindig most is szívesen várom! :)


Alig akartam elhinni, hogy végre itt ülök egy olyan személlyel aki tud valamit rólam. Annyi éven keresztül úgy életem, hogy semmit nem tudtam a múltamról és ha jobban belegondolok már kezdtem megszokni azt a tényt, hogy talán nem is fogok soha semmit megtudni. De most itt van ez a férfi Daniel, aki lehet, hogy a rokonom. Nagyon nagy erőt kellett vennem magamon, hogy visszafogjam magam és ne zúdítsam rá egyből a kérdéseimet.
- Tudod, a testvéremnek és Lisának 17 évvel ezelőtt született egy gyermeke. Amikor Emma megszületett a családunkat elárasztotta a béke és a szeretet. Szinte már túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Egy őszi napon  Lisa kivitte a parkba Emmát, mert úgy gondolta Emmának nagyon tetszene a hely. Azonban amikor odaértek Lisa azt kívánta bár soha ne vitte volna ki Emmát abba a parkba - elhallgatott.
- Miért, mi történt?
- Amikor Lisa leült a padra Emmával akkor a padon talált egy darab papírfecnit. A lapon a következő állt: "Emmát el fogjátok veszíteni! Jobb ha megkezditek a könnyes búcsút, mert már csak idő kérdése, hogy mikor."
- Jézusom, ez rettenetes!
- Igen az. Azonban volt meg ennél is rosszabb. Nem tudtuk mi tévők legyünk, és ettől a naptól mindennél jobban védelmeztük a kis Emmát. Rendszeresen változtattuk a lakhelyünket, hogy ne találjon meg minket ez a titokzatos idegen. A költözések miatt elveszítettük a falkát, azonban mi még ettől sem hátráltunk vissza. Innentől kezdve tudtuk azt, hogy csak mi vagyunk egymásnak négyen. Én, Lisa, Tom és persze a kis Emma. Lisa-nak rendszeresen voltak rémálmai, mert félt attól, hogy elveszíti Emmát...
- És ezek a rémálmok összefüggésben lehetnek az ... - nyeltem egyet. - Az én rémálmaimmal?
- Miután, még mindig nem árultad el, hogy pontosan mit látsz az álmaidban nem tudom. De, hogy őszinte legyek nem hiszem. Lisa álmai olyan szörnyűek voltak amitől a legtöbb ember már megőrült volna, de ő tűrt és tűrt. Tudta, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy megvédje Emmát. Elhatároztuk, hogy elmenekülünk addig amíg meg nem találjuk, azt aki megfenyegette a családunkat. Emma ebből az egészből borzadályból nem sokat vett észre mert még nagyon kicsi volt, és mi igyekeztünk előtte a "tökéletes család" képét mutatni. Miután a családunk ingatlanokkal foglalkozik rengeteg helyen van lakásunk, szóval egy ideig a menekülés nagyon jó tervnek bizonyult. Csak egy gond volt...
- Mégpedig?
- Megtalált minket. Bárhova mentünk mindig ránk talált. Tom nagyon türelmes és rendes ember azonban ebben a helyzetben már ő is kezdett beleőrülni. El nem tudtuk képzelni azt, hogy ki akarhat ártani a családunknak, ugyanis mi sosem ártottunk senkinek. Nem volta ellenségeink és rengeteg embernek segítettünk - Daniel hangja elhalkult.
- És ezután mi történt? - tudtam, hogy nem lenne szabad ennyit kérdezősködjek de nekem muszáj volt tudnom. Egyszerűen tudnom kellett, hogy mi az igazság.
- Ne haragudj, hogy ennyiszer megállok, de nagyon nehéz. Tudod, én még rajtad kívül erről soha senkivel nem beszéltem. És ez meg végképp annyira hihetetlen! Egyszer csak megjelentél te és elkezdtem azt érezni, hogy megbízhatom benned. Fogalmam sincs miért.
- Néha az a legjobb megoldás ha kiadjuk magunkból az összes fájdalmat!
- Igen, ebben egyet értek. Egy reggel arra ébredtünk, hogy Emma eltűnt. Nem volt az ágyában. Mintha csak a föld nyelte volna el. A ruhái és a játékai a helyén voltak. És többet nem láttuk viszont őt. 
- Ez... rettenetes.
- Igen, az. De ami ezután következett az maga volt a pokol. Lisa teljesen összetört lelkileg, és magát hibáztatta a történtek miatt. Tom pedig mély depresszióba esett, és egyre ingerültebb lett. A farkas énje gyakran megmutatkozott és egy ideig az italba fojtotta bánatát, aztán persze később rájött, hogy az alkohol nem old meg semmit.
- De sokat segít. - fejeztem be a mondatot, majd észrevettem, hogy hangosan gondolkozom. - Ne haragudj én csak...
- Ijesztő de Tom is pontosan ezt mondta mindig! "Az italnem old meg semmit, de sokat segít"  De most mesélj te magadról! Még elég fiatal vagy ahhoz, hogy egy hibriddel járj nem?
Jaj, ne! Nem akartam belemenni ebbe a beszélgetésbe mert nem tudtam mit mondhatok és mit nem. De már késő. Megpróbáltam elterelni a figyelmét.
- Honnan tudtad, hogy Klaus hibrid?
- Ez egyszerű. Amikor belépett éreztem rajta a farkas szagot, és amikor világossá vált számomra, hogy vámpír akkor egyszerűen csak összeállt az egész kép. Már hallottam a hibridekről de még soha nem találkoztam eggyel sem. Nem félsz tőle?
- Klaustól? Dehogy félek!- nevettem. - Soha nem bántana.
- Már eleve, az megölne téged ha elhagyna - mondta. - Ne haragudj! Csak hangosan gondolkodtam...
- Nem hiszem, hogy Klaus valaha is ilyent tenne. Kettőn közül én vagyok az aki úgy cselekszik, hogy nem gondolja át a döntéseit szóval ez a veszély nem fenyeget.
- Mióta vagytok együtt?
- Ööö, mi nem igazán vagyunk együtt... Néha találkozunk és ennyi. 
Jaj, ne már! Ezt akartam elkerülni. Istenem! Most mit gondolhat rólam Daniel? Remélem semmi rosszat.
- De te szereted őt - jelentette ki.
- Nem. Honnan veszed ezt?
- Hiszem rémálmaid vannak. Csak össze kell rakni a képet. Klaus félig vámpír, és te nyilvánvalóan szereted őt, még ha nem is mered beismerni magadnak.
Köpni-nyelni nem tudtam. Hogy én szeretem Klaust? Nem, nem nem és nem! Én nem lehetek szerelmes. Nem így. Klaus különös érzelmeket vált ki belőlem, amikor olykor összezavarnak de ezek nem a szerelem jelei. Én mindig úgy képzeltem el a szerelmet mint a szerelmes filmekben. Gyengédség, romantika, érzelmek. Ezek mind azok a dolgok amiket Klaustól nem várnék el soha és pont e miatt a mi kapcsolatunk annyira... üres.
- Elég későre jár. Visszamegyek aludni, jó éjszakát! - mondtam.
- Jó éjt!

Klaus az ágyon feküdt és aludt. Annyira gyönyörű volt még így is. Ha jól látom akkor nem ébredt fel amíg nem voltam itt. Talán jobb is így, mert így nem tud lecseszni amiért elmondtam, hogy mi van köztük. Lefeküdtem mellé, majd a szemeim lecsukódtak és mély álomba zuhantam.

Másnap reggel Klaus, mint mindig már fent volt amikor felébredtem. A karjai között voltam, amin elsőre nagyon meglepődtem de utána inkább nem mondtam rá semmit csak simán visszahúzódtam a saját térfelemre.
- Szia - mondta.
- Szia - mondtam álmoskásan, ugyanis még tudtam volna aludni. - Régóta vagy fent?
- Egy ideje.
Az órára pillantottam és megláttam, hogy 10 óra van. Klaus mindig korán kel, szóval számításaim szerint már egy jó pár órája fent van. - Felkelthettél volna.
- Nagyon fáradt voltál. Már igazán rád fért egykiadós alvás.
Egy kiadós alvás. Most legbelül, nagyot nevettem magamban és egyben megnyugodtam. Klaus még csak nem is sejtett semmit abból, hogy tegnap vagy két órán keresztül nem voltam itt.
- Mikor megyünk vissza Mystic Falls-ba?
- Amint válaszokat kapunk a kérdéseimre.
- Ki fognak rúgni ha ennyit hiányzok.
- Amúgy sem szerettem, hogy ott dolgozol annyi részeg ember között. Nem biztonságos egy ilyen fiatal lány számára mint amilyen te vagy.
- Én szeretem azt a munkát, és különben is: nekem pénzt kell keresek ahhoz, hogy eltartsam magam mert sajnos nem volt ezer évem rá, hogy gyűjtögessem a pénzemet a malacperselyembe.
- Jó-jó ne kapd fel a vizet kedvesem! - majd felemelte a két kezét a feje mellé. - Éhes vagy?
- Nem igazán. Haza akarok menni! Ez a hely...
- Túl családias számodra - fejezte be a mondatot helyettem. - Phoebe lehet, hogy ez a ház a tiéd szóval megértem a menni akarásod okát és amint megtudtuk, hogy mit kell tegyünk azért, hogy ne legyenek rémálmaid vissza megyünk Mystic Falls-ba, rendben?
- Rendben.
Felöltöztem, utána pedig amikor lementünk a nappaliba Daniel egy könyvet olvasott a foteljében. Nagyon reméltem, hogy nem mond semmit Klausnak a tegnap éjszakáról mert ha most nem volt semmit kedvem a sértődékeny Klaushoz. Álmos voltam, és a fejem is fájt. Túl sok volt ez így nekem.
- Jó reggelt, hogy aludtatok? - kérdezte Daniel barátságosan.
- Jól. Találtál valamit a rémálmokra? - kérdezte Klaus.
- Hát ami azt illeti nem... Egyik könyv sem ír sem a rémálmokról sem pedig az átok megtöréséről. Mondtam, hogy nem létezik megoldás.
- Azt mondtad ismertél valakit akinek ugyanilyen gondja volt. Ki volt az, és mi lett vele? - kérdezte Klaus.
- Lisa. Tom előtt megismerkedett egy vámpírral akibe örülten beleszeretett, de persze ekkor még nem tudta, hogy vámpír. Ha tudta volna nem ment volna bele egy kapcsolatba egy vámpírral. Amikor megtudta már késő volt. Fülig szerelmes lett Johnba. John pedig kihasználta Lisa önzetlen szerelmét és rengeteget bántotta. Volt amikor "csak" harapások de előfordult, hogy ütésnyomok is díszítették a testét. Nagyon félt. Egy napon azonban John elhagyta valaki másért, és ekkor találkozott Lisa a bátyámmal. Teljesen össze volt törve és nem volt hová menjen, hiszen mindent otthagyott John miatt. Tom azt javasolta, hogy költözzön hozzánk egy időre. Lisa belement és ezután szép lassan egymásban szerettek. Lisának nagyon sok rémálma volt onnantól kezdve, hogy John elhagyta.
- És még mindig vannak rémálmai?
- Nem, az elmúlt pár évben szerencsére nem voltak. Igazából Lisa esete miatt akartam jobban megtudni, hogy pontosan milyen kapcsolat van köztetek, ugyanis ha a múlt megismételné magát bárkivel is az szörnyű lenne, de ahogy elnézem Klaus és te - rám nézett - közted nincs semmi ilyesmi. Feltételezem Klaust látod az álmaidban, igaz?
- Igen.
- Ha nem fizikai fájdalomtól félsz akkor valószínűleg a lelked legmélyén van valami olyan amitől félsz, hogy bekövetkezik.
- Nem igazán vannak félelmeim Klausszal kapcsolatban.
- Gondold át! Nagy a valószínűsége annak, hogy amint magadban rendezni tudod az érzéseidet a rémálmaid elmúlnak.
- Rendben.
- Nincs kedvetek maradni még egy napot? A testvérem és Lisa ma térnek haza az utazásukból, és Lisa szeretne megismerni téged. Elmeséltem neki, hogy rémálmaid vannak pont úgy mint neki voltak...
- Sajnálom de azt hiszem most nem alkalmas - vágott közbe Klaus. - Visszamegyünk Mystic Falls-ba. Még ma.
Ezt nem hiszem el! Klaus már megint kezdi! Már megint úgy akarja meghozni az én döntéseimet, hogy az én véleményemet figyelembe sem veszi. Én itt fogok maradni, ha tetszik neki ha nem! Most a legnagyobb feladatomnak az bizonyult, hogy visszafogjam magam, ezért próbáltam nyugodtan reagálni Klaus kijelentésére de egyben meg is akartam mondani neki, hogy én itt akarok maradni.
- Azt hiszem maradhatnánk még egy napot - mondtam.
- Phoebe, pont ma reggel mondtad, hogy haza akarsz menni. Azt hiszem jobb ha indulunk. Hozd a holmidat!
- Nem, megyek sehova.
Nagyon kínos volt mert Daniel végig nézte az egész vitánkat, de ez Klaust valószínűleg jobban zavarta mit engem. Nem tudtam most mi fog következni. Magával rángat akaratom ellenére? Nem. Klaus nem ilyen.
- Phoebe kijönnél velem egy percre.
- Igen.
A bejárati ajtó felé tartottunk. Klaus a derekamat fogta és így irányított. Éreztem az érintésén, hogy mérges. Annyira bosszantó, hogy képes ilyen könnyen ilyen kis semmiségeken felhúzni magát! Nem tudom miért nem akar még egy napot maradni. Ha itt maradnánk esélyem lenne megismerkedni a ... szüleimmel. Tudom, hogy még egyáltalán nem biztos ez az egész, de amikor Daniellel beszélek olyan furcsa érzésem van. Olyan érzés mintha már régóta ismerném. Vajon Lisánál és Tomnál is ezt fogom érezni? Muszáj megtudnom és ebben még Klaus sem állíthat meg.
- Elmondanád, hogy mégis mi a fenét csinálsz? - kérdezte ingerülten.
- Itt akarok maradni, még egy napot. Meg akarom ismerni a ...  - elhalkultam.
- A szüleidet? Phoebe, térj már észhez! Ha még ki is derülne, hogy ők valóban a szüleid mi változna meg? Számítana az bármit is?
- Hogy mondhatsz ilyent? Persze, hogy számítana!
- Egyszer már elhagytak, mert nem kellettél nekik és ha itt maradsz esélyes, hogy újra bekövetkezik. Ezt akarod? Itt akarsz maradni és a szemükbe akarsz nézni azoknak az embereknek akiknek 17 évvel ezelőtt nem kellettél?
- Igen, ezt akarom.
- Rendben. Akkor most válasz! Vagy velem jössz Mystic Falls-ba, és elfelejtem ezt az egészet ami most történt, vagy itt maradsz egyedül?
- Klaus ne csináld ezt... Miért nem tudsz itt maradni? Egy nap! Csak egy napot kérek!
- Válaszolj!
A szemeim könnyel teltek meg de tudtam, hogy nem sírhatok Klaus előtt ezért igyekeztem elfojtani őket, és a szemébe nézni. Azt hiszem az a döntés amit most készülök meghozni hatással lehet az egész hátralevő életemre, ezért jól kell döntsek. Maradni vagy menni? Vajon mi változna ha most Klausszal mennék? Semmi. Az életem ugyanolyan lenne amilyen eddig volt, és köztünk ezután sem lenne mélyebb kapcsolat mint ami most van. Ha viszont itt maradok, megismerhetem a családomat, és megtudhatok egy csomó olyan dolgot amit mindig is tudni szerettem volna. És azzal is tisztában vagyok, hogy reggel még én akartam visszamenni Mystic Falls-ba, de a gondolat, hogy megismerkedhetem velük... Csak most játszódott le a fejemben. Azt hiszem döntöttem.
- Itt maradok.

2012. december 30., vasárnap

Hír

Drága olvasóim!
Először is remélem mindenkinek jól telnek az ünnepek!  :)
A karácsony miatt nem nagyon volt alkalmam írni, a jövő héten pedig elutazom, ami azt jelenti, hogy a következő rész két hét múlva fog felkerülni. Természetesen utána minden visszaáll majd a régi kerékvágásba és hetente lesz új rész :)
Előre is kellemes újévet kívánok mindenkinek! :D

2012. december 23., vasárnap

5. rész: Érzelmek rendezése

Sziasztok, itt is van a következő rész! :)
Ez most egy kicsit rövidebb lett, mert nem nagyon volt ihletem de azért remélem tetszeni fog! :)
A véleményeteket most is szívesen várom! :D
Jó olvasást!

Minden elsötétült a fejemben, majd forgolódni keltem és végül arra ébredtem fel, hogy Kol azt kérdezi jól vagyok-e. Minden újrajátszódott bennem, hiszen az egész álom olyan valóságszerű volt. Klaus kijelentette, hogy csak az övé vagyok, ami nekem nem tetszett, és akkor minden sokkal rosszabb lett mert még egyedül is hagyott.
- Phoebe, biztos jól vagy?- kérdezte Kol.
- Jól vagyok, de tényleg. Nem akartalak felébreszteni!
- Semmi gond. Mit álmodtál?
- Bonyolult... De lehet egy kérésem?
- Akár kettő is!
- Ne szólj Klausnak arról, hogy megint rémálmom volt.
- Megint?! Szerintem ezt meg kéne beszélned vele de a te döntésed. Mindenesetre én hallgatok mint a sír.
- Köszönöm.
Az órára néztem és reggel 8 óra volt. A fejem ismét sajogni kezdett, de nem foglalkoztam vele mert nem akartam még ennél is jobban idegesíteni Kolt az "emberi hülyeségeimmel" ezért kimentem a fürdőbe és egy pohár hideg vizet megittam. Miután visszamentem a nappaliba láttam, hogy az egész szoba borzalmas állapotban van, és ha ezt Klaus látná biztos biztos feldühödne, és én azt nem szeretném megvárni. Úgy döntöttem elkezdem összeszedni az üres üvegeket, még ha ennek Kol nem is örül mert aludni próbál. De nem szólt egy szót sem, sőt ellenkezőleg! Felállt, a kanapéról és felém indult egy üres üveggel a kezében.
- Mit csinálsz?!
- Rendet rakok. Inkább nem szeretném megtudni mit szól majd Klaus ehhez... - majd a nappalira mutattam a két kezemmel.
- Phoebe, én rángattalak bele ebbe az egészbe, tehát az a minimum, hogy én rakok rendet. Vagyis inkább a szobalány... De ez mindegy is! Most pedig feküdj vissza, és tedd azt amit én! Próbálj meg aludni még egy pár órát, ugyanis ha a bátyám vissza ér nemigen lesz rá lehetőséged. Ráadásul látszik rajtad, hogy másnapos vagy és ezen csak az alvás segíthet.
- Én is rendet tudok rakni... És nem vagyok olyan álmos.- hazudtam.
- Persze, én meg nem vagyok helyes... Egy jó tanács! Háromszor gondold át mielőtt egy ősnek hazudni akarnál!
- Na jó, meggyőztél!
A hálószoba felé vettem az irányt, elvégre az kényelmesebb volt mint a kanapé. Hamar lecsukódtak a szemeim és elaludtam. Amikor felébredtem két dolog volt az ami eszembe jutott. Egy jó dolog és egy kevésbé jó. A jó az volt, hogy nem álmodtam semmit. A rossz az volt, hogy a gyomrom korgására ébredtem fel. Ezért kimentem a nappaliba és elhatároztam, hogy rendelek valami kaját. A nappaliba érve azonban Klaus pillantottam meg. (Kolnak sikerült rendet varázsoljon, ez azonban még nem jelenti azt, hogy Klaus nem jött rá a tegnap estére.)
- Klaus, hogy-hogy már meg is jöttél?
- Már?! Kedvesem, dél van.
- Mi?!
- Ahogy hallottad. Elég sokáig aludtál.
- Most már hajlandó  vagy nekem elmondani, hogy mit mondott neked Claire?  És hol van Kol?
- Azt hiszem már a távozásom előtt jóval elment... És igen, elmondom neked, hogy mit mondott de nem itt. Amint ettél elviszlek egy helyre, és ott majd remélhetőleg minden titokra fény derül.
Bólogattam, mert nem tudtam mit mondani Klausnak a kijelentésére, ugyanis erre nem számítottam! Azt hittem egy évszázadot kell majd várjak amíg elmond egy aprócska részletet is. Miután megettem a késői reggelimet, felvettem egy farmert, és egy barna felsőt, egy kabáttal.
- Kész vagyok!- toporzékoltam az ajtó előtt.
- Remek, akkor indulhatunk is!
Amint beültünk az autóba nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzek rá arra, hogy hova is megyünk.
- És pontosan hova megyünk?
- Egy helyre ami nagyon közel áll a családodhoz.
- Mi? A családomhoz?! Klaus te tudsz bármit is róluk?
- Fogalmazzunk úgy, hogy megtudtam róluk valamit. És ezt fogom neked elmondani, kedvesem.
- De mégis mit tudtál meg róluk? Élnek?
- Kedvesem, nyugalom! Mindent a maga idejében.
Klaus megtudott valamit a családomról. Ez azért különös mert, volt idő amikor én is kerestem őket de hiába. Sehol nem találtam semmit... Klaus meg alig 24 óra leforgása alatt talál róluk valamit. Én sosem láttam a szüleimet, még csak képről sem ennek következtében soha nem tudtam milyen egy igazi család. Persze laktam különböző családoknál, de mindegyiknek az lett a vége, hogy kidobtak vagy én jöttem el. Valamiért sosem szerettek. Még csak 16 voltam, de elegem lett abból, hogy a nevelő szüleim egyfolytában ittak, és veszekedtek. Előfordult, hogy megütöttek és én ezt már nem bírtam, ráadásul a barátom is nemrég szakított velem szóval eljöttem. Nem tudtam hova mehetnék, ezért fogtam magam és elindultam előre. Megállás nélkül sétáltam, mert féltem ha észreveszik, hogy eljöttem utolérnek és visszavisznek. Amikor elég távol kerültem a házunktól lassítottam a tempómon és megálltam egy kicsit pihenni. Észrevettem, hogy a fejemen lévő seb vérezni kezd ezért egy zsebkendőt nyomtam a sebemhez. Amikor végre elértem a pályaudvarhoz, a legelső vonatra felszálltam ami Mystic Falls-ba ment. A vonaton megpróbáltam aludni egy kicsit de nem nagyon ment. Amint megérkeztem Mystic Falls-ba első dolgomnak láttam, hogy keressek magamnak valami munkát, hiszen nem volt valami sok megtakarításom és laknom is kell valahol. Hál' istennek pont megüresedés volt a Grill-ben ezért felvettek. Lakást is találtam, és végre úgy éreztem, hogy végre rendeződni kezd az életem, de még nagyon magányos voltam. Az egyik este megjelent a Grillben Klaus. Egyből tudtam, hogy van benne valami, különös... Megmagyarázhatatlan...
- Min gondolkoztál el?
- Semmin. Csak a megismerkedésünkön... Mikor érünk oda?
- Ami azt illeti itt vagyunk!- mondta Klaus.
Egy tipikus fehér-kerítéses amerikai hát volt. Klaus szállt ki először, majd kinyitotta nekem az ajtót. A gyomromban erős görcsöt éreztem, hiszem nem tudtam mire számíthatok. Azt sem tudtam miért vagyok most itt... Klaus bekopogott az ajtón mire egy 40'es éveiben járó magas, barna hajú férfi nyitott ajtót.
- Jó napot! Miben segíthetek?
- Jó napot, a nevem Nicklaus Mikaelsson és Tom és Lisa Stewart-ot keresem. Itt laknak?
A Stewart név hallatán nagyon megilletődtem. Lehetséges, hogy ez az ember az apám? Lehetséges, hogy ez az az ember aki 17 évvel ezelőtt lemondott rólam?
- Az én nevem Daniel, és Tom a testvérem de ők most sajnos nincsenek itthon. Átadhatok valamilyen nekik?
Nekik. Szóval élnek. Én végig Klaus mellettem álltam és úgy éreztem, hogy ha most azonnal meg kéne szólaljak nem menne. Alig kaptam levegőt, amikor rájöttem, hogy ez az Daniel itt előttem a bácsikám.
- Ami azt illeti, szánna ránk pár percet?- kérdezte Klaus.
- Persze, jöjjenek be!- invitált be minket Daniel a házba.
Amint beértünk szembesültem azzal a ténnyel, hogy az egész ház rendkívül elegáns és abban már biztos voltam, hogy nem azért hagytak el a szüleim mert nem volt elég pénzük arra, hogy felneveljenek. De akkor miért?
- Egyébként a hölgy, a testvérem, Phoebe Mikaelsson.
Egyből kapcsoltam, hogy Klaus azt akarja, hogy Daniel ne tudja meg a családnevemet ezért megpróbáltam teljesen hétköznapian viselkedni.
- Örvendek! - mondta Daniel.
- Én úgyszintén!
- Ugye nem bánjátok, ha tegeződünk? 
Klausszal mind a ketten bólintottunk majd Daniel egy dolgozószobába vezetett minket. A szoba teli volt festményekkel és könyvekkel. Olyan könyvekkel amiknek a címükből semmit nem értettem. Miután leültünk Klaus belekezdett a mondandójába.
- Tudod, sokat hallottam a családotokról. Arról, hogy milyen nagy hatalmatok van szerte a világban. Tudok arról, hogy mik vagytok és arról is, hogy nagyon erősek vagytok. Ezért az elején tisztázni akarom, hogy nem akarok nektek semmi rosszat szóval a saját érdeketekben mondom, hogy légy együttműködő!
- Tudtam, hogy nem lett volna szabad beinvitáljalak! - Daniel felállta majd megragadta a nyakamat és egy kést nyomott hozzá. Így jobban átgondolva, szerintem ezért kellettem én ide. Csalinak. Klaus nagyon jól, tudta hogy ha Daniel rájön arra, hogy vérfarkas vagyok akkor nem fog bántani. De abban száz százalékig biztos voltam, hogy Klaus sem akarja, hogy megtudja Daniel, hogy én elméletileg az unokahúga vagyok. - Én viszont tisztában vagyok vele, hogy te mi vagy, és abban is, hogy a lány nem vámpír. Ő egy...
- Vérfarkas. - fejezte be helyette a mondatot Klaus. - Mint mondtam, ha segítesz akkor senkinek nem fog bántódása esni!
- Mit akarsz?
- Ez elmúlt napokban olvastam legendákat a vérfarkasok különös viselkedéséről. Arról, hogy lehetnek látomásaik, rémálmaik, és félelmeik. Ismered a legendát?
- Hogyne ismerném. A családom alkotta. Ha egy vérfarkas túl közel kerül egy vámpírhoz, akkor nagyon ritkán kialakulhat köztük - legalábbis a vérfarkas felől - olyan kapcsolat ami mély érzelmeket és nagy félelmet takar. Persze ez inkább akkor szokott előfordulni ha a vérfarkas magányos. Én egész életemben egyszer találkoztam ilyennel... Nagyon ritka. - időközben Daniel elvette a kést a nyakamtól.
- Hogy lehet megszüntetni?
- Nem lehet. Ez nem olyan mint a kötődés, hogy elengeded az illetőt és mindennek vége. Egy idő elteltével vagy véget ér, vagy nem.
- És a rémálmok? Azok mitől vannak?
- Erre nincs bizonyíték, csak sejteni lehet, hogy rémálmok akkor alakulnak ki ha a vérfarkas túlságosan is  megszeret egy olyan vámpírt akivel szemben félelmei vannak. Talán a Phoebe-nek vannak ilyen gondjai? Mert az előbb látottakból az már teljesen világos lett a számomra, hogy nem a húgod...
Jézusom ez nagyon kínos. Én nem szeretem Klaust! Vagyis még sosem gondolkoztam el azon, hogy mit érzek Klaus iránt... Ő mindig itt volt nekem amikor szükségem volt rá, de nem félek tőle! Illetve... Talán attól félek, hogy magához akar láncolni de ezt nem nevezném olyan nagy félelemnek.
- Nekem csak... Néha rémálmaim vannak ennyi az egész - mondtam.
- És mit látsz a rémálmaidban?
- Semmit. Erről nem akarok beszélni! - majd felálltam. - Klaus induljunk, kérlek. Felesleges volt idejönnünk!
- Phoebe, nyugodj meg és ülj vissza a helyedre! Végre megtudtuk, hogy mitől vannak rémálmaid. Már csak arra kell rájöjjünk, hogy mit kell tegyünk annak érdekében, hogy ne legyenek!
- Mondtam már, hogy erre nincs megoldás! - mondta Daniel.
- Daniel, én már élek egy jó pár éve és még nem találkoztam olyan varázsigével vagy átokkal amire ne lett volna megoldás. Csak megfelelő boszorkány kell hozzá. És pont ettől nehéz az egész. Tegnap elvittem Phoebe-t egy boszorkányhoz akiről azt hittem bízhatok benne de nem. Nem akart segíteni mert a varázslathoz a szellemekkel kellett volna kapcsolatba lépjen...
 Tehát ezért ölte meg Calire-t ... Már értem. De még ez sem elég indok arra, hogy valaki csak úgy megöljön valakit.
- Megnézem mit tehetek, de kizárólag a lány miatt. Töltsétek itt az éjszakát. Már elég késő van...
- Köszönjük! - mondtam.
Amint felértünk a vendégszobába megkértem Klaust, hogy maradjon itt Ő pedig nem tiltakozott. Már régóta nem voltunk együtt. Egy ideje elég távol kerültünk egymástól, és ennek valószínűleg az az oka, hogy az utóbbi időben eléggé szét voltam csúszva, ahogy Klaus is. Klaus hevesen csókolni kezdte a számat majd egyre lejjebb és lejjebb ment. Amikor a nyakamba harapott éreztem, hogy a vénáimból kicsorduló vér fájdalmat okoz nekem de nem zavart. Hagytam, hogy azt tegye velem amit akar mert egyre jobban kezdtem beismerni magamnak, hogy érzek valamit Klaus iránt. Csak még enm tudom hova tenni ezt az érzést.

Hajnali kettő lehetett, amikor felébredtem ugyanis megszomjaztam. A konyha felé tartottam - és közben reménykedtem, hogy nem tévedek el - amikor Danielbe ütköztem.
 - Azt hittem már alszol!
- Már aludtam. Csak megszomjaztam. Merre van a konyha?
 Daniel rám mosolygott majd intett, hogy menjek utána. Amint odaértünk töltött nekem egy pohár ásványvizet és eközben a szemem megakadt valamin. Egy fényképen, amin két felnőtt volt és egy csecsemő. Nem tudtam mit gondoljak, hiszen lehet, hogy én vagyok azon  a képen! De ha elhagytak nem az lenne a logikus, hogy kidobják vagy megsemmisítik az össze rólam készült fényképüket?
- Ők kicsodák? - kérdeztem majd az ujjammal a fényképre böktem.
- Ő a testvérem és a felesége. A kislány pedig a ...  A lányuk volt.
- Csak volt?! Mi történt vele? - tudtam, hogy udvariatlanság a részemről, hogy ilyeneket kérdezek de muszáj volt tudnom!
- Nézd Phoebe, ez egy fájdalmas történet és mi sosem szoktunk erről beszélni... De valamiért megbízom benned, hogy miért azt magam sem tudom. És éppen emiatt úgy érzem képes vagyok elmesélni neked a történetet ha valóban érdekel...
- Érdekel!
- Akkor azt hiszem az lesz a legjobb ha leülünk! Hosszú történet lesz!

2012. december 16., vasárnap

4. rész: Tudatlanság

Sziasztok, itt is van az új feji:) 
Remélem mindenkinek tetszeni fog *-* 
Mint mindig, most is kíváncsi vagyok a véleményetekre!:)
Jó olvasást! 


Amikor Klaus belépett a szobába, láttam rajta, hogy meglepődött azon, hogy még mindig itt vagyok. Nem tudtam, hogy most mi fog következni, ideges lesz és elkezd velem ordibálni, vagy higgadtan a szemembe mondja, hogy már nem bízik bennem. Azt hiszem az utóbbi sokkal rosszabb lenne, ugyanis Klausnak az évek múlása alatt sikerült kialakítania egy olyan képességet, amelynek segítségével pillantatok alatt el tudja érni, hogy az adott személy a lehető legrosszabbul érezze magát.
- Mit keresel még mindig itt?- kérdezte nyugodtan, majd lerakta a kulcsát az asztalra.
- Nem fogok elmenni.
- Phoebe, ha nem lettem volna elég világos két órával ezelőtt akkor, most megismétlem. Végeztünk egymással!
- Klaus, én elismerem, hogy hülye voltam, de meg kell értsd, hogy nem irányíthatsz! Én nem vagyok a hibrided! És csak, hogy tudd, azért maradtam itt mert azt hittem meg tudjuk beszélni a történteket, de látom, hogy reménytelen.
- Azt hiszem kedvesem, te nem vagy tisztában az "irányítás" fogalmával.
- Akkor, ha jól sejtem felesleges volt megvárnom téged, ugyanis te hajthatatlan vagy abban, hogy neked van igazad. Tényleg az lesz a legjobb ha elmegyek...
Nem vártam, hogy Klaus bármit is mondana ezért automatikusan az ajtó felé indultam, de akkor valami megváltozott. Klaus az utamba állt, és nem hagyta, hogy kimenjek az ajtón.
- Tudod mit? Ha már itt maradtál akkor velem fogsz visszamenni, három nap múlva.
- Mi? Az előbb finoman a tudtomra adtad, hogy menjek el innen, most meg kijelented, hogy veled megyek vissza? Mit tervezel?
- Próbálom megakadályozni, hogy egy útszéli kocsmában leidd magad, ezért velem fogsz hazajönni.
- Már megint kezded! Miért nem lenne neked egyszerűbb ezt mondani: Phoebe, mit szólnál hozzá ha velem jönnél haza? Nem terveztem italba fojtani a gondjaimat, de ezek után nem maradok itt!
- Jól van, akkor most elmondom, úgy, hogy megértsd: nem hagyhatod el a hotelt, az engedélyem nélkül.
- Tessék?!- kérdeztem megdöbbenve, majd az ajtókilincset készültem lenyomni de zárva volt. - Nyisd ki!
- Sajnos kénytelen leszel velem tölteni ezt a három napot. A hotelt a hibridjeim védik, szóval senki nem megy se ki, se be.
- Nevetséges vagy! Klaus, nyisd ki az ajtót!
- Phoebe, mindössze három napról van szó, ha kibírod, akkor eltekintek a kis jelenetedtől, amit a bálon rendeztél.
- Itt nem a három napról van szó. Egyszerűen nem akarok itt maradni! Veled.
Miután kezdtem belátni, hogy Klaus tényleg nem fog kiengedni, a fürdőbe mentem és megpróbáltam egy kicsit lenyugodni. Ez idő alatt Klaus a nappaliban volt. Amikor mindennel végeztem, eszembe jutott, hogy oda kéne telefonáljak a Grill-be, hogy nem leszek egy pár napig, ezért a telefonomért nyúltam, de nem volt a táskámban.
- Te elvetted a telefonomat? - kérdeztem felháborodottan. 
- Amint haza értünk visszakapod. És ne aggódj már értesítettem a főnöködet, hogy rosszul érzed magad. Szerintem pihenj le, elég késő van.
- Máris, apuci. - majd halószoba felé indultam.
Nem hiszem el, hogy Klaus tényleg nem enged el. Leültem az ágy sarkára, és azon kezdtem gondolkozni, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna az életem ha nem találkozok egyetlen vámpírral sem. De nem bántam meg. Klaus bármennyire is keménynek akar tűnni én tudom, hogy nem ilyen. Ezt a három napot meg csak kibírom valahogy. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a szemeim lecsukódnak, én pedig mély álomba zuhanok.
Másnap reggel, szakadó esőre ébredtem. Amikor megfordultam azt láttam, hogy Klaus mellettem fekszik és engem néz.
- Mióta vagy itt?- kérdeztem.
- Amióta elaludtál. Tudod, amikor alszol olyan nyugodt vagy, hogy öröm nézni.
- Mit tereztél mára?
- Legyen meglepetés! De öltözz melegen, ugyanis odakint elég hideg van.
Miután befejeztük a beszélgetést, a fürdőbe mentem és megpróbáltam emberi formát varázsolni magamra. Fél óra elteltével, végre sikerült elkészülődnöm. Klaus a nappaliban várt.
- Kész vagy? - kérdezte.
- Igen.
Amint kiléptünk a hotelből, újra szabadnak éreztem magam, pedig nem voltam az, hiszen még mindig Klaussal voltam. Nem tudom, hogy hova akar vinni Klaus, de nem lehetett túl közel ugyanis kocsival mentünk.
- Egy kávézó?!- kérdeztem meglepetten.
- Valamit enned kell!
A kávézóba, beérve megcsapta a meleg levegő az arcomat. Egyébként az egész nagyon lakályos volt, mindenhol kis asztalkák voltak székekkel, és az eladók is kedvesnek tűntek. Egy kb. 50 éves, barna bőrű nő jött felénk. Bizonyára a rendelésünket akarta felvenni.
- Nicklaus Mikaelsson. Nem hittem volna, hogy még látlak errefelé valamikor.
- Claire, bevallom én sem terveztem a visszatérést ide. Hoznál valamit a barátnőmnek, enni?
- Persze. 
Egyből leesett, hogy a nő és Klaus régebb óta ismerik egymást, de az, hogy Klaus a barátnőjének hívott váratlanul érintett. Nem igazán volt hosszú kapcsolatom, ugyanis valakinek a barátnője lenni az egyenlő a birtoklással, és én sosem tudtam elviselni, ha valaki uralkodni akart felettem. De persze, ezen most jót nevettem.
- Barátnődnek?!- még mindig nem tudtam abbahagyni a nevetést.
- Jobb lett volna, ha azt mondom a foglyomnak?- vágott vissza Klaus.
- Nem vagy vicces! Egyébként honnan ismered ezt a Claire-t?  
- Volt egy pár évtized, amikor itt éltem az 1960'as években. Ebben az időben megszállottam kerestem egy hasonmást, hogy hibrid lehessek, tehát Claire és én kötöttünk egy megállapodást, miszerint ő segít nekem egy Petrova hasonmást találni, én pedig elmegyek a városból.
- Miért segített neked? Úgy értem biztos nyomós oka lehetett, mert neked az emberek nem szoktak csak úgy segíteni...
Időközben megérkezett, a reggelim is.
- Abban az időben, ittlétem alatt eléggé megcsökkent a város lakossága, Claire pedig mint boszorkány, a segítségét ígért azért cserébe ha utána elmegyek.
- És segített?
- Igen. Egy nehéz varázsigét alkalmazott, aminek a segítségével a túlvilággal lépett kapcsolatba. De minden hiába volt, mert nem létezett hasonmás. Claire hosszú ideig nem tudott varázsolni, én pedig a szavamat betartva elhagytam a várost. Egyébként ha érdekel egy lassító varázsige miatt él még, és nem vámpír.
 - Érdekes sztori.
- Ha végeztél, velem jönnél?
- Ööö oké...
Felálltunk az asztalunktól és az emeletre mentünk. Claire is ott volt. Őszintén szólva nem nagyon értettem ezt az egészet. Mit keresünk még mindig itt?!
- Klaus, mit tervezel? Ez az egész nekem nagyon nem tetszik...
- Nyugalom, kedvesem. Az igazság az, hogy szeretném ha hagynád, hogy Claire elvégezzen rajtad egy varázslatot.
- Egy mit?!
- Nem tetszik, hogy az álmaidban azt látod, hogy meg akarlak ölni. Éjszaka sírtál álmodban.
- Klaus én nem álmodtam semmit. Ha mégis álmodtam volna, akkor arra emlékeznék. Semmi szükség, hogy belemásszanak a fejembe! Ami pedig tegnap az autóban történ az...
 - Az nem normális. - fejezte be a mondatot helyettem Klaus. - Phoebe, én már döntöttem. Szeretném ha hagynád, hogy Claire végezze a dolgát.
- Nem fog fájni. - szólt közbe Claire.
- Nem, nem és nem! Nem engedem, hogy a gondolataim között turkáljon akárki is!
- Pedig mi ma innen addig nem fogunk elmenni, amíg nem tudjuk miért vannak rémálmaid, úgyhogy jobb ha most rögtön elkezdjük.
- Nézd, Phoebe. Én nem ismerlek, de Klaust annál inkább. Tudom, hogy addig erőltet valamit amíg el nem éri a célját, legyen szó bármiről. Viszont ahhoz, hogy elvégezhessem a varázslatot a teljes együttműködésedre lesz szükségem. Minél hamarabb elkezdhetjük, annál hamarabb elmehetsz innen.- mondta Claire.
- Jó. Csináljuk!
Egy gyertyákkal teli szobába mentünk, amiben egy szék volt a sok gyertyán kívül. Én leültem, Klaus pedig az ajtóban ácsorgott. Ez idő alatt, Claire valami varázsigét makogott, olyan nyelven, hogy én abból egy szót se értsek, de ahogy elnézem Klaus sem értette amit mond. A tizedik percben már kezdett unalmassá válni, amit csinál de akkor hirtelen elkezdett vérezni az orra, és mindent sokkal hangosabban mondott. Én egy hirtelen löketet, éreztem a testemen, majd elájultam.

Amikor magamhoz tértem, még midig Claire-nél voltunk, de már odakint besötétedett. Klaus nem volt a szobában ezért elhatároztam, hogy megkeresem. Miután az egész lakást körbejártam odalent találtam meg. Idegesnek tűnt, mert ivott.
- Mi a baj?
- Phoebe, nem lett volna szabad ilyen korán felkelj...
- Hol van Claire?
- Megöltem.
- Hogy mit tettél?! És mégis miért?
- Mert hasznavehetetlen volt.
- Miattam, ölted meg igaz? Mert olyan dolgot látott a fejembe, ami neked nem tetszett. - miközben ezt Klausnak mondtam, a szemeimből egy könnycsepp gördült le, amit igyekeztem gyorsan letörölni, hiszen én még soha sem sírtam Klaus előtt.
- Phoebe, nem miattad öltem meg. Te nem tehetsz róla.- majd közelebb lépett és az kezét az arcomra tette.- Azt hiszem, az lesz a legjobb ha most visszamegyünk a hotelbe.
- Klaus, mit mondott neked Claire?
- Már mondtam, hogy nem érdekes. Azt hiszem, az lesz a legjobb ha elfeledtetem veled ezt a mai napot.
- Ne! Nem kérdezek többet, mert tudom, hogy előbb-utóbb úgy is elfogod mondani, de nincs jogod dolgokat kitörölgetni a fejemből!
Láttam, Klauson, hogy  nagyon rossz kedvében van, ezért nem firtattam a történteket, előbb- utóbb úgy is elmondja. Beszálltunk a kocsiba, és Klaus úgy vezetett mint egy őrült. Még sosem láttam ilyennek. Jelenleg engem is képes lett volna bántani, ha felidegesítem ezért inkább meg sem szólaltam. Csak azt nem értem mi lehet annyira súlyos, hogy megölte Claire-t.
Amikor megérkeztünk a hotelbe, meg mindig jeges volt a hangulat. Klaus rendelt nekem vacsorát, és miközben én ettem ő átment a hálószobába telefonálni. Nagyon aggasztott Klaus viselkedése, hiszen még soha nem titkolózott előttem.
- Phoebe, kedvesem el kell menjek, de reggelre visszajövök. Áthívtam Kolt, hogy vigyázzon rád. Valószínűleg mindjárt ide ér.  
- Klaus, könyörgöm avass be, hogy mi ez a nagy titkolózás mert megőrülök!
- Mindent  el fogok mesélni, de még nem most. Még semmiben sem vagyok biztos.- egy puszit nyomott a fejemre majd kiment.
Kol nemsokkal Klaus távozása után meg is érkezett. Jobb is, hogy ő jött, mert még tisztázni akartam vele azt, hogy miért akarta, hogy itt maradjak. Hiszen ha én hazamentem volna, akkor most nincs ez az egész...
- Phoebe, jó újra látni.
- Megtudhatnám, hogy miért mondtad azt, hogy maradjak itt? Klaus kért meg rá igaz?!
- Először is: nyugalom, hidd el nekem nagyon bejön amikor egy szépség mint te ilyen heves, de így nem jutunk egyről a kettőre. Azért vettelek rá a maradásra, mert Klaus megkért rá, és én tartoztam neki eggyel. Másrészt, így legalább élvezheted a társaságomat.
- Most azt akarod, mondani, hogy Klaus végig tudta, hogy nem fogok elmenni? Amikor tegnap éjjel megérkezett még el is játszotta a sértődöttet...
- Hát igen. Ez Klaus. Sosem tudhatod mit várj tőle...
- És azt tudod, hogy most miért ment el?
- Nem igazán érdekelt, amint szólt, hogy vigyázzak rád, gondolkodás nélkül idejöttem. Mivel szeretnéd tölteni, reggelig az időt? - majd közelebb lépett - Ami azt illeti nekem lenne pár jó ötletem...
- Undorító vagy!- majd ellöktem magamtól. - De ha már így megkérdezted mi lenne ha elvinnél bulizni?
- Nem lehet. Klaus megtiltotta, hogy akárki bejöjjön, vagy kimenjen a szobából. De ha jobban belegondolok, ettől mi még jól érezhetjük magunkat.
- Ezt most, hogy érted?
- Nézz körül. Van egy csomó pia, van egy jó minőségű hangszóró, és még több pia... Minden lehetőség adott a bulizásra! Mit szólnál ha kezdenénk egy egyszerű kérdezz-felelek-kel?
- Szabályok?
- Én kérdezek valamit, és ha hazudsz, akkor iszol, és ugyanez fordítva.
- Honnan fogom tudni, hogy hazudsz-e?
- Hagyatkozz a megérzéseidre!
Miután mindent előkészítettünk a játékhoz: zenét, piát és még több zenét, leültünk egymás mellé a fotelbe, és kezdetét vette a játszma. Először Kol kérdezett.
- Mi fogott meg Klausban? Én sokkal jobban nézek ki...
- Nem tudom... Talán az, hogy mennyire másképp viselkedik mint azok az emberek akiket Klaus előtt ismertem meg.
- Rossz válasz! - majd elém tolta a whiskys poharat, én pedig kiürítettem azt.
- Jól van, én jövök. Van ezen a földön olyan lény, akit jobban szeretsz mint saját magadat? Tudom nehéz kérdés...- sóhajtottam.
- Inkább igyunk! - majd automatikusan kitöltött 2 pohár whiskyt, és az egyiket megitta a másikat pedig felém tolta. 
- Ezt most nem mondod komolyan?!
- Phoebe, nem szeretem magamat ha erre akartál rákérdezni de ez egy elég hülye kérdés volt. Én jövök! Nem félsz attól, hogy túlságosan is szókimondó ember vagy?
- Nem.
Úgy kb. hajnali egy lehetett amikor rájöttem, hogy már felesleges játszanunk, mert akár hazudunk akár nem, mindig iszunk. Fáradtságot még egyáltalán nem éreztem hiszen a fél napot átaludtam, aminek most nagyon örültem, ugyanis elég gáz lett volna, ha bealszok a buli közepén. Kol szemmel láthatólag sokkal józanabb volt mint én, ugyanis nekem már kezdtek zavarosak lenni a gondolataim, ő pedig még mindig úgy viselkedett mint amikor idejött.
- Van fogalmas róla, hogy Klaus meg fog ölni engem, amiért leitattalak?
- Én józan vagyok.- majd megpróbáltam felállni, de nem sikerült és visszaestem a kanapéra. - Egyébként meg én inkább a számla miatt aggódnék, sikerült megháromszorozzuk a szoba árárát, annyit ittunk.
- Emiatt ne aggódj. Elég csak rákacsintsak a recepciós lányra és már törölve is van az egész lista!
- Klaus utálja ha bulizok. Mielőtt idejöttünk átbuliztam egy éjszakát az egyik barátommal és nem volt valami boldog tőle...
- A bátyám törődik egy lánnyal... Azt hiszem erre innunk kell!
Az órák csak teltek-múltak és mi még mindig buliztunk. Olyan hajnali 4 lehetett amikor befejeztük, de nem emlékszem. Körülöttünk mindenhol üvegek voltak. Én a kanapén, Kol pedig a szemben lévő fotelben aludt. Amikor végre elaludtam megint rémálmom volt.

Ugyanabban a sötét szobában voltam mint a múltkori álmomban. Klaus mellettem ült és azt várta mikor kelek fel. Amikor végre magamhoz tértem, kezdetben nem éreztem semmit, de aztán Klaus behozatott egy '20as éveiben járó fiút és egy késsel megsértette a nyakát, úgy hogy az vérezni kezdett. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy az egész testem a fiú vérére gondol, és megszűnik létezni körülöttem a világ. Megtörtem, és inni kezdtem a fiú véréből Klaus pedig elégedetten mosolygott mellettem. 
- Most már örökre hozzám tartozol! 
- Az lehetetlen...
- Csak hozzám...- ismételte magát.
Klaus felállt és kiment a sötét szobából az ajtót pedig kulcsra zárta. Egyedül maradtam. Beigazolódott az amitől a legjobban féltem. Azt kell tegyem amit Klaus mond, hiszen már hozzá tartoztam.

2012. december 9., vasárnap

3. rész: Az álom

Sziasztok, itt is van az új rész, remélem mindenkinek tetszeni fog!:)
És köszönöm, a sok komit :) Puszi.


Hányinger, kialvatlanság, fejfájás. Ezek azon dolgok amiket akkor éreztem amikor magamhoz tértem. Fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok, ugyanis nem volt erőm kinyitni a szememet. Legszívesebben aludtam volna tovább, de az ablakon beszűrődő fény, megakadályozott benne. Amikor, végre erőt vettem magamon és kinyitottam a szemeimet, nem várt meglepetésre számítottam. Klausnál voltam. Klaus pedig az ágyam előtt állt. Ha nem tudnám, hogy nem fog bántani, akkor talán még ijesztőnek is tartottam volna a helyzetet.
- Van fogalmad róla, hogy hol találtalak meg?- kérdezte, feszülten Klaus.
- Nincs, de azt hiszem jobb is ha nem tudom...
- Világosan megmondtam neked, hogy menj haza! Te pedig annak ellenére, hogy nagyon jól, tudtad, hogy ma este velem jössz egy bálba, képes voltál elmenni a Grillbe és Damon Salvatore társaságában leinni magadat a sárgaföldig. Gratulálok, Phoebe Stewart! Most aztán nagy elismerést nyertél a szememben!
- Klaus, engem nem érdekel sem az elismerésed, sem a hülye bálod. Azért megyek veled, mert megkértél. És azzal iszom le magamat, és akkor amikor akarom! Most pedig hagyj aludni, ha már iderángattál. Tényleg, miért hoztál ide?!
- Az legyen az én dolgom... Sajnálom, Phoebe de ha időben odaakarunk érni akkor el kell indulnunk. Útközben aludhatsz. A fürdőben találsz magadnak ruhát az utazáshoz. Rebekah adta kölcsön, szóval a méret jó lesz.
- Nagyszerű.- válaszoltam unottan.
Nagy léptekkel a fürdő felé igyekeztem, majd laza mozdulattal, megváltam a ruháimtól és zuhanyozni kezdtem. Felemelő érzés volt, ahogyan a meleg víz a testemhez ért, legszívesebben egész nap a zuhany alatt álltam volna, de nem lehetett. Rebekah pontosan ugyanazt a méretet hordta amit én, és az ízlésünk sem sokban különbözött. Szóval a ruha tetszett. Miután felöltöztem megjelent az ajtóban Klaus.
- Kész vagy?
- Igen, nagyjából...
- Remek, akkor indulhatunk is. Éhes vagy?
- Nem bírok, semmi ehetőre gondolni... Nincs véletlenül egy fejfájás-csillapító gyógyszered?
- Lehet, hogy furcsa, de nem tartok itthon gyógyszert, kedvesem.- mondta cinikusan.
Miután beszálltam az autóba az órára pillantottam, és megláttam, hogy még csak 11 óra van. Én nem vagyok olyan jó ebben a bál-témában, de az ilyeneket nem este szokták tartani? Persze az is lehet, hogy csak hosszú az út.
- Pontosan hova megyünk?
- Denverbe.
Így már mindent értek. Denver nagyon messze van innen... Elég hosszú kocsikázás elé nézünk, szóval jobbnak láttam aludni egyet. Amint a szemeim lehunytam, mély álomba zuhantam.

Egy szobában voltam. Egy nagyon sötét szobában. Nem volt bent senki csak én... Az ajtó zárva volt. Bezártak. Én ordítottam de senki nem hallotta meg a kiabálásomat. Miután már kezdtem belátni, hogy reménytelen kiabálnom, mert úgysem hallja meg senki leültem a földre és sírni kezdtem. Majd, miután már kisírtam a szemeimet, valaki belépett a szobába. Nem láttam, hogy ki az, hiszen korom sötét volt. De amint meghallottam a hangját egyből tudtam, hogy ki az. Klaus volt az.
- Most már elhiszed, hogy csak hozzám tartozol? - kérdezte.
A félelemtől, még lélegezni sem tudtam rendesen. Minden egyes levegővételnél erős fájdalmat éreztem. Valami megváltozott. Klaus annyira más volt. Először elrabolt, most meg bezárt ide. A félelem átjárta az egész testemet, és úgy éreztem, hogy a legrövidebb mondat kimondásához, is a legnagyobb érőt kell összegyűjtsem a testemben.
- Miért, csinálod ezt velem? 
- Ezerszer elmondtam neked, hogy azt akarom, hogy olyan legyél mint én, de te nem vettél komolyan. Most végre megláthatod, hogy nem vicceltem. - majd egy gyors mozdulattal a szájához kapta a karját és megharapta saját magát. - Igyál!- utasított. 
- Nem! Nem kényszeríthetsz!
- Vagy iszol önszántadból, vagy neked lesz a legkeservesebb átváltozásod a világon. Van választásod kedvesem. Csak annyit kérek, hogy döntsd el mit akarsz! 
- Gyűlöllek! 
- Rendben, így is csinálhatjuk! - majd felém lépett és a karját erőteljesen a számhoz szorította. Esélyem sem lett volna hárítani, Klaus ugyanis a másik kezével a nyakamat szorította. Miután elérte, hogy lenyeljem a vérét, sokkal rosszabb volt. Az elején még nem éreztem semmit de aztán egy roppanást éreztem a nyakamon. Klaus valóban megtette. Tényleg megölt, s ezzel beváltotta a szavát, hogy olyanná fog tenni, amilyen ő maga. Egy időre minden megszűnt létezni körülöttem...

- Neee!- kiabáltam. - Ezt nem teheted! Gyűlöllek!
- Phoebe, Phoebe, jól vagy?- kérdezte Klaus. - Mit álmodtál?
Amikor magamhoz tértem azt vettem észre, hogy a szemeimből könny gördül le. Az egész annyira valóságos volt. Annyira hihető. De Klaus itt van, és nem akar bántani. Az egész csak egy álom volt.
- Nem érdekes.
- Nem érdekes?! Ugye most csak viccelsz?! A nevemet kiabáltad és azt, hogy "miért teszem ezt veled, nem kényszeríthetlek, gyűlölsz". Ez neked nem érdekes?! Mondd el!
- Klaus, tényleg nem fontos! Csak egy álom...
- Bántottalak?
- Igen.
- Phoebe, akkor végképp nincs miért aggódnod. Nem bántanálak! Csak, nyugodj meg és lélegezz nagyokat.
- Jól vagyok. Mikor érünk oda?- énnél jobb elterelő téma, egyszerűen nem jutott eszembe, de nem akartam az álmomról beszélni és ezt Klaus tudtára kellett adjam valahogy.
- Még kb. 2 óra. Ezt edd meg! - majd a kezembe nyomott egy szendvicset.
- Mondtam, hogy nincs étvágyam.
- Phoebe, ma még semmit nem ettél...- erősködött tovább.
Nem akartam vitatkozni, ezért inkább elvettem a szendvicset. A jobban belegondolok tényleg éhes voltam. Ahhoz képest, hogy Klaus vámpír - és nincsenek érzései - néha sokkal jobban foglalkozik az emberi teendőkkel mint én, aki ember  vagyok. Miután megettem a szendvicsemet elkezdett szakadni az eső, de Klaus ez nem igazán riasztotta vissza, és még gyorsabban vezetett.
- Jobban vagy?- kérdezte Klaus.
- Igen. Azt hiszem, sikerült maximálisan kialudjam magamat. Klaus, ugye tudod, hogy én nem igazán vagyok hozzászokva az ilyen bálokhoz? Szóval, ha, esetleg valamit rosszul csinálnék akkor...
 Klaus nevetni kezdett. Nem is értem miért. Ezen mi a vicces?
- Phoebe, minden menni fog. Egy bál és egy fiatalokkal teli buli, nem is különbözik olyan sokban egymástól. A bálon az emberek pohárból isznak, és nem pedig üvegből, amikor iszol, akkor csak arra figyelj, hogy lassabban tedd. Ha erre a két dologra figyelsz nem lesz semmi baj.
- Azt hiszem, ez még nekem is menni fog.
Végre megérkeztünk. Vagyis, azt hittem megérkeztünk, ugyanis egy hotel előtt álltunk meg.
- Itt lesz a bál?
- Nem, de valahol aludnunk kell. - majd a bejárat felé igyekeztünk.
Miután bejelentkeztünk, és felmentünk a szobába, szembesültem azzal a ténnyel, hogy Klaus egy egész lakosztályt vett ki. Csak a hálószobában elfért volna kétszer az én házam. A fürdőben még jakuzzi is volt. Más nászútra megy ilyen helyre, Klaus meg csak úgy kivette. Azt hiszem nem szeretném tudni, hogy mennyi volt. Szerintem, 3 hónapos fizetésem ment volna rá. Amikor már kényelmesen elhelyezkedtem a fotelben eszembe jutott, hogy valamit elfelejtettem.
- A ruha! Elfelejtettem ruhát hozni! Klaus, most mi az istent fogunk csinálni?
- Ne aggódj! A fürdőajtón lóg a ruhád - majd rám mosolygott.
- Hát jó, de a méretek nem biztos, hogy jók lesznek...
- Biztos vagyok benne, hogy nem lesz velük semmi gond.
A fürdő felé indultam, és a ruha valóban az ajtón lógott. Amikor, szembesültem vele, hogy Klaus választott nekem ruhát, akkor sokkal rosszabbra számítottam, de az a ruha elképesztő volt. Mintha rám öntötték volna. Egy elegáns, comb-középig érő fekete ruha volt. Amikor felvettem a ruhát, rájöttem, hogy a hajammal is kezdenem kellene valamit, valamint egy enyhe sminket is feltettem, ugyanis még mindig karikásak voltak egy kicsit a szemeim a tegnap este után. A készülődés egy órát vett igénybe, és ahhoz képest, hogy ez nem az én világom, egész jól belerázódtam a szerepembe. Amikor kimentem a fürdőből megpillantottam Klaust. Igazán kitett magáért! Fekete szmokingot viselt, és fehér inget. A csokornyakkendő természetesen ezúton sem maradt el.
- Gyönyörű vagy! - mondta Klaus.
- Hát, te sem panaszkodhatsz! Indulhatunk?
- Azt hiszem, még valami hiányzik! - majd a mellette lévő asztalhoz nyúlt, és a fehér dobozból elővette a nyakláncot. Egyenesen felém lépett, és a nyakláncot a nyakamba akasztotta. - Most már indulhatunk!
Azt hittem, hogy megint egy hosszú út előtt állunk, de olyan hamar odaértünk, hogy akár gyalog is jöhettünk volna. A bál, egy elegánsan berendezett villában volt. Már amikor odaértünk láttam, hogy nehéz este elé nézek, ugyanis az egész villa vámpírokkal volt megtömve. Ha jobban belegondolok, örülök neki, hogy Klaus engem kért meg, hogy jöjjek vele... Amint beléptünk az ajtón megcsapta a füleimet a lassú zene, és a gazdag szellő, de Klaus rám mosolygott egy olyan "ne aggódj minden menni fog!" tekintettel.
- És tulajdonképpen ki szervezte ezt az estét?- kérdeztem.
- A testvérem, Elijah.
- Na várj! Én azt hittem, hogy csak Rebekah a testvéred, vagy nem?
- Nem, kedvesem. Rebekah mellett még 2 bátyám van. Elijah és Kol.
- És Rebekah, hogy-hogy nem jött?
- Nem volt kedve. Gyere bemutatlak Elijah-nak.
Nem ellenkeztem, szóval követtem Klaust aki egy jóképű, de egyben régimódi férfihoz vezetett. Amint egymásra néztünk, egyből arra gondoltam, hogy ha Klaus másik testvére is ilyen régimódi, akkor genetikai csoda, Klaus lazasága.
- Nagyon örvendek, a nevem Elijah. - majd kezet csókolt.
- Phoebe Stewart, és úgyszintén nagyon örülök a találkozásnak.
- Klaus már sokat mesélt rólad, és arról, hogy milyen jóban vagytok.
- Igen, egész jól megértjük egymást.
- Egy pillanat! Köszöntenem kell a megjelent vendégeket.
Miután elment, hangosan fellélegeztem. Klaus pedig mellettem röhögött.
- Most meg mi olyan vicces?- kérdeztem.
- Semmi, semmi! Komolyan, nagyon jól csináltad! Csak ez a megértjük egymást szöveg...- megint nevetett - Elijah tudja, hogy mi van köztünk. 
- Szóval, ha jól értem akkor éppen most égettem le magam a testvéred előtt?
- Nem,  teljesen normális, hogy nem kötötted az orrára, hogy milyen kapcsolat van köztünk.
- Na jó azt hiszem nekem most szükségem van egy italra. Azonnal jövök. - majd elsuhantam Klaus mellett jelezve ezzel, hogy egyedül akarok lenni.
Valahol éreztem, hogy már a legelején el fogom szúrni, szóval nem érintett váratlanul a dolog. Menet közben megragadtam egy pohár pezsgőt és az erkély felé igyekeztem vele. Amikor kiléptem az ajtón a hűs levegő megcsapta az arcomat, én pedig egy elkezdtem, lassan  kortyolni a pezsgőmet, amikor egy férfi állt meg az ajtóküszöbnél. Egy férfi aki nem Klaus volt. Kb. 180 cm magas, szőkésbarna hajú, jóképű férfi volt.
- Meg egy italt? - majd egy pezsgőspoharat adott a kezembe.
- Köszönöm.- majd kivettem a kezéből a poharat.
- Nem tűnsz idevalósinak... De ha gondolod, én körbevezethetlek. Kezdhetnénk a hálószobával.
- Azt hiszem, foglalat vagyok.
- Értem, egyébként a nevem Kol Mikealson. Örülök, hogy megismerhetlek.
- Szóval te lennél, Klaus másik testvére. Az én nevem, Phoebe.
- Várj, ugye nem azt akarod mondani, hogy a bátyámmal jöttél? - majd hangos nevetésbe tört ki.
- Talán baj?
Mielőtt Kol válaszolhatott volna a kérdésemre megjelent az ajtóban Klaus. Nem tűnt valami lelkesnek, annak láttán, hogy az öccsével beszélgetek, ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy azt mondtam neki nemsokára visszamegyek én pedig már lassan fél órája az erkélyen tartózkodtam.
- Phoebe, lennél szíves velem jönni?- kérdezte Klaus türelmetlenül.
- Épp beszélgetek, ha nem vennéd észre.  
- Azt hiszem Kol várhat, te pedig mint mondtad, foglalt vagy. - majd magával húzott a bálterem felé.
Utáltam amikor Klaus csak azért is meg akarta mutatni, hogy ő az erősebb, ugyanis ilyenkor elfelejtette azt, hogy én nem a hibridje vagyok, és nekem nem parancsolgathat.
- Ezt most muszáj volt?
- Jobban tennéd ha, távol tartanád magad Koltól, bár gondolom hiába beszélek neked, mert úgy is azt fogod tenni amihez éppen kedved lesz. De nem ma este. Ma velem jöttél ide, tehát velem is fogsz elmenni, és ez tudod mit jelent kedvesem? Azt jelenti, hogy ma azt fogod tenni amit én mondok!
- Igazán?! És, hogy akarod megakadályozni, hogy most azonnal elmenjek?
- Nem tennéd.
- Épp azt teszem.- majd a kijárat felé vettem az irányt.
Amint elindultam a kijárat felé, Klaus egy gyors mozdulattal az ajtó elé lépett, és szemmel láthatóan mondani készült valamit.
- Phoebe, ha most kilépsz azon az ajtón, mindennek vége.
- Nem én akartam így. - majd kimentem.
Klaus nem jött utánam hiszen nem az a fajta. Mivel ez a bál még eltart egy jó darabig elhatároztam, hogy elmegyek a hotelbe a ruháimért, és után haza megyek. Hogy hogyan, azt még nem tudom, hiszen itt senkit nem ismerek de majd megoldom valahogy. A hotelbe érve, az összes cuccomat összedobáltam a táskámba, és a Klaustól kapott nyakláncot pedig az asztalra tettem. Már teljesen készen álltam volna az indulásra amikor belépett az ajtón Kol. Nem hittem volna, hogy viszont látom még.
- Mit arasz?- kérdeztem.
- Csak gondoltam elmondom, hogy nem volt semmi amit Klausnak mondtál, nekem nagyon tetszett, hogy ilyen őszintén kimondtad amit gondolsz.
- Ööö, köszi. Egyébként nagyon mérges volt?
- Pont ezért vagyok itt. Szerintem jobb lenne ha itt megvárnád és megbeszélnéd vele a történteket, a saját érdekedben.
- Ha én most itt maradnék, Klaus azt hinné, hohgy gyenge vagyok elmenni.
- Nem. Ha most itt maradsz, látni dogja, hogy elég erős vagy ahhoz, hogy maradj. Gondold meg! - majd Kol elsuhant.
Miután Kol elment, kezdtem belátni, hogy igaza van. Nem futamodhatok csak úgy meg, mert valami nem tetszik. Elhatároztam, hogy itt maradok és megvárom amíg Klaus visszaér, utána pedig mindent megbeszélek vele. Még csak tíz óra volt tehát a bál, még javában tarthatott. Leültem az egyik kényelmesnek látszó fotelbe és megpróbáltam egy kicsit lazítani, amíg meg nem jön Klaus. Amikor a szemeim már majdnem teljesen lecsukódtak az álmosságtól, arra lettem figyelmes, hogy valaki lenyomja az ajtó kilincset. Klaus volt az.