5. rész: Érzelmek rendezése

Sziasztok, itt is van a következő rész! :)
Ez most egy kicsit rövidebb lett, mert nem nagyon volt ihletem de azért remélem tetszeni fog! :)
A véleményeteket most is szívesen várom! :D
Jó olvasást!

Minden elsötétült a fejemben, majd forgolódni keltem és végül arra ébredtem fel, hogy Kol azt kérdezi jól vagyok-e. Minden újrajátszódott bennem, hiszen az egész álom olyan valóságszerű volt. Klaus kijelentette, hogy csak az övé vagyok, ami nekem nem tetszett, és akkor minden sokkal rosszabb lett mert még egyedül is hagyott.
- Phoebe, biztos jól vagy?- kérdezte Kol.
- Jól vagyok, de tényleg. Nem akartalak felébreszteni!
- Semmi gond. Mit álmodtál?
- Bonyolult... De lehet egy kérésem?
- Akár kettő is!
- Ne szólj Klausnak arról, hogy megint rémálmom volt.
- Megint?! Szerintem ezt meg kéne beszélned vele de a te döntésed. Mindenesetre én hallgatok mint a sír.
- Köszönöm.
Az órára néztem és reggel 8 óra volt. A fejem ismét sajogni kezdett, de nem foglalkoztam vele mert nem akartam még ennél is jobban idegesíteni Kolt az "emberi hülyeségeimmel" ezért kimentem a fürdőbe és egy pohár hideg vizet megittam. Miután visszamentem a nappaliba láttam, hogy az egész szoba borzalmas állapotban van, és ha ezt Klaus látná biztos biztos feldühödne, és én azt nem szeretném megvárni. Úgy döntöttem elkezdem összeszedni az üres üvegeket, még ha ennek Kol nem is örül mert aludni próbál. De nem szólt egy szót sem, sőt ellenkezőleg! Felállt, a kanapéról és felém indult egy üres üveggel a kezében.
- Mit csinálsz?!
- Rendet rakok. Inkább nem szeretném megtudni mit szól majd Klaus ehhez... - majd a nappalira mutattam a két kezemmel.
- Phoebe, én rángattalak bele ebbe az egészbe, tehát az a minimum, hogy én rakok rendet. Vagyis inkább a szobalány... De ez mindegy is! Most pedig feküdj vissza, és tedd azt amit én! Próbálj meg aludni még egy pár órát, ugyanis ha a bátyám vissza ér nemigen lesz rá lehetőséged. Ráadásul látszik rajtad, hogy másnapos vagy és ezen csak az alvás segíthet.
- Én is rendet tudok rakni... És nem vagyok olyan álmos.- hazudtam.
- Persze, én meg nem vagyok helyes... Egy jó tanács! Háromszor gondold át mielőtt egy ősnek hazudni akarnál!
- Na jó, meggyőztél!
A hálószoba felé vettem az irányt, elvégre az kényelmesebb volt mint a kanapé. Hamar lecsukódtak a szemeim és elaludtam. Amikor felébredtem két dolog volt az ami eszembe jutott. Egy jó dolog és egy kevésbé jó. A jó az volt, hogy nem álmodtam semmit. A rossz az volt, hogy a gyomrom korgására ébredtem fel. Ezért kimentem a nappaliba és elhatároztam, hogy rendelek valami kaját. A nappaliba érve azonban Klaus pillantottam meg. (Kolnak sikerült rendet varázsoljon, ez azonban még nem jelenti azt, hogy Klaus nem jött rá a tegnap estére.)
- Klaus, hogy-hogy már meg is jöttél?
- Már?! Kedvesem, dél van.
- Mi?!
- Ahogy hallottad. Elég sokáig aludtál.
- Most már hajlandó  vagy nekem elmondani, hogy mit mondott neked Claire?  És hol van Kol?
- Azt hiszem már a távozásom előtt jóval elment... És igen, elmondom neked, hogy mit mondott de nem itt. Amint ettél elviszlek egy helyre, és ott majd remélhetőleg minden titokra fény derül.
Bólogattam, mert nem tudtam mit mondani Klausnak a kijelentésére, ugyanis erre nem számítottam! Azt hittem egy évszázadot kell majd várjak amíg elmond egy aprócska részletet is. Miután megettem a késői reggelimet, felvettem egy farmert, és egy barna felsőt, egy kabáttal.
- Kész vagyok!- toporzékoltam az ajtó előtt.
- Remek, akkor indulhatunk is!
Amint beültünk az autóba nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzek rá arra, hogy hova is megyünk.
- És pontosan hova megyünk?
- Egy helyre ami nagyon közel áll a családodhoz.
- Mi? A családomhoz?! Klaus te tudsz bármit is róluk?
- Fogalmazzunk úgy, hogy megtudtam róluk valamit. És ezt fogom neked elmondani, kedvesem.
- De mégis mit tudtál meg róluk? Élnek?
- Kedvesem, nyugalom! Mindent a maga idejében.
Klaus megtudott valamit a családomról. Ez azért különös mert, volt idő amikor én is kerestem őket de hiába. Sehol nem találtam semmit... Klaus meg alig 24 óra leforgása alatt talál róluk valamit. Én sosem láttam a szüleimet, még csak képről sem ennek következtében soha nem tudtam milyen egy igazi család. Persze laktam különböző családoknál, de mindegyiknek az lett a vége, hogy kidobtak vagy én jöttem el. Valamiért sosem szerettek. Még csak 16 voltam, de elegem lett abból, hogy a nevelő szüleim egyfolytában ittak, és veszekedtek. Előfordult, hogy megütöttek és én ezt már nem bírtam, ráadásul a barátom is nemrég szakított velem szóval eljöttem. Nem tudtam hova mehetnék, ezért fogtam magam és elindultam előre. Megállás nélkül sétáltam, mert féltem ha észreveszik, hogy eljöttem utolérnek és visszavisznek. Amikor elég távol kerültem a házunktól lassítottam a tempómon és megálltam egy kicsit pihenni. Észrevettem, hogy a fejemen lévő seb vérezni kezd ezért egy zsebkendőt nyomtam a sebemhez. Amikor végre elértem a pályaudvarhoz, a legelső vonatra felszálltam ami Mystic Falls-ba ment. A vonaton megpróbáltam aludni egy kicsit de nem nagyon ment. Amint megérkeztem Mystic Falls-ba első dolgomnak láttam, hogy keressek magamnak valami munkát, hiszen nem volt valami sok megtakarításom és laknom is kell valahol. Hál' istennek pont megüresedés volt a Grill-ben ezért felvettek. Lakást is találtam, és végre úgy éreztem, hogy végre rendeződni kezd az életem, de még nagyon magányos voltam. Az egyik este megjelent a Grillben Klaus. Egyből tudtam, hogy van benne valami, különös... Megmagyarázhatatlan...
- Min gondolkoztál el?
- Semmin. Csak a megismerkedésünkön... Mikor érünk oda?
- Ami azt illeti itt vagyunk!- mondta Klaus.
Egy tipikus fehér-kerítéses amerikai hát volt. Klaus szállt ki először, majd kinyitotta nekem az ajtót. A gyomromban erős görcsöt éreztem, hiszem nem tudtam mire számíthatok. Azt sem tudtam miért vagyok most itt... Klaus bekopogott az ajtón mire egy 40'es éveiben járó magas, barna hajú férfi nyitott ajtót.
- Jó napot! Miben segíthetek?
- Jó napot, a nevem Nicklaus Mikaelsson és Tom és Lisa Stewart-ot keresem. Itt laknak?
A Stewart név hallatán nagyon megilletődtem. Lehetséges, hogy ez az ember az apám? Lehetséges, hogy ez az az ember aki 17 évvel ezelőtt lemondott rólam?
- Az én nevem Daniel, és Tom a testvérem de ők most sajnos nincsenek itthon. Átadhatok valamilyen nekik?
Nekik. Szóval élnek. Én végig Klaus mellettem álltam és úgy éreztem, hogy ha most azonnal meg kéne szólaljak nem menne. Alig kaptam levegőt, amikor rájöttem, hogy ez az Daniel itt előttem a bácsikám.
- Ami azt illeti, szánna ránk pár percet?- kérdezte Klaus.
- Persze, jöjjenek be!- invitált be minket Daniel a házba.
Amint beértünk szembesültem azzal a ténnyel, hogy az egész ház rendkívül elegáns és abban már biztos voltam, hogy nem azért hagytak el a szüleim mert nem volt elég pénzük arra, hogy felneveljenek. De akkor miért?
- Egyébként a hölgy, a testvérem, Phoebe Mikaelsson.
Egyből kapcsoltam, hogy Klaus azt akarja, hogy Daniel ne tudja meg a családnevemet ezért megpróbáltam teljesen hétköznapian viselkedni.
- Örvendek! - mondta Daniel.
- Én úgyszintén!
- Ugye nem bánjátok, ha tegeződünk? 
Klausszal mind a ketten bólintottunk majd Daniel egy dolgozószobába vezetett minket. A szoba teli volt festményekkel és könyvekkel. Olyan könyvekkel amiknek a címükből semmit nem értettem. Miután leültünk Klaus belekezdett a mondandójába.
- Tudod, sokat hallottam a családotokról. Arról, hogy milyen nagy hatalmatok van szerte a világban. Tudok arról, hogy mik vagytok és arról is, hogy nagyon erősek vagytok. Ezért az elején tisztázni akarom, hogy nem akarok nektek semmi rosszat szóval a saját érdeketekben mondom, hogy légy együttműködő!
- Tudtam, hogy nem lett volna szabad beinvitáljalak! - Daniel felállta majd megragadta a nyakamat és egy kést nyomott hozzá. Így jobban átgondolva, szerintem ezért kellettem én ide. Csalinak. Klaus nagyon jól, tudta hogy ha Daniel rájön arra, hogy vérfarkas vagyok akkor nem fog bántani. De abban száz százalékig biztos voltam, hogy Klaus sem akarja, hogy megtudja Daniel, hogy én elméletileg az unokahúga vagyok. - Én viszont tisztában vagyok vele, hogy te mi vagy, és abban is, hogy a lány nem vámpír. Ő egy...
- Vérfarkas. - fejezte be helyette a mondatot Klaus. - Mint mondtam, ha segítesz akkor senkinek nem fog bántódása esni!
- Mit akarsz?
- Ez elmúlt napokban olvastam legendákat a vérfarkasok különös viselkedéséről. Arról, hogy lehetnek látomásaik, rémálmaik, és félelmeik. Ismered a legendát?
- Hogyne ismerném. A családom alkotta. Ha egy vérfarkas túl közel kerül egy vámpírhoz, akkor nagyon ritkán kialakulhat köztük - legalábbis a vérfarkas felől - olyan kapcsolat ami mély érzelmeket és nagy félelmet takar. Persze ez inkább akkor szokott előfordulni ha a vérfarkas magányos. Én egész életemben egyszer találkoztam ilyennel... Nagyon ritka. - időközben Daniel elvette a kést a nyakamtól.
- Hogy lehet megszüntetni?
- Nem lehet. Ez nem olyan mint a kötődés, hogy elengeded az illetőt és mindennek vége. Egy idő elteltével vagy véget ér, vagy nem.
- És a rémálmok? Azok mitől vannak?
- Erre nincs bizonyíték, csak sejteni lehet, hogy rémálmok akkor alakulnak ki ha a vérfarkas túlságosan is  megszeret egy olyan vámpírt akivel szemben félelmei vannak. Talán a Phoebe-nek vannak ilyen gondjai? Mert az előbb látottakból az már teljesen világos lett a számomra, hogy nem a húgod...
Jézusom ez nagyon kínos. Én nem szeretem Klaust! Vagyis még sosem gondolkoztam el azon, hogy mit érzek Klaus iránt... Ő mindig itt volt nekem amikor szükségem volt rá, de nem félek tőle! Illetve... Talán attól félek, hogy magához akar láncolni de ezt nem nevezném olyan nagy félelemnek.
- Nekem csak... Néha rémálmaim vannak ennyi az egész - mondtam.
- És mit látsz a rémálmaidban?
- Semmit. Erről nem akarok beszélni! - majd felálltam. - Klaus induljunk, kérlek. Felesleges volt idejönnünk!
- Phoebe, nyugodj meg és ülj vissza a helyedre! Végre megtudtuk, hogy mitől vannak rémálmaid. Már csak arra kell rájöjjünk, hogy mit kell tegyünk annak érdekében, hogy ne legyenek!
- Mondtam már, hogy erre nincs megoldás! - mondta Daniel.
- Daniel, én már élek egy jó pár éve és még nem találkoztam olyan varázsigével vagy átokkal amire ne lett volna megoldás. Csak megfelelő boszorkány kell hozzá. És pont ettől nehéz az egész. Tegnap elvittem Phoebe-t egy boszorkányhoz akiről azt hittem bízhatok benne de nem. Nem akart segíteni mert a varázslathoz a szellemekkel kellett volna kapcsolatba lépjen...
 Tehát ezért ölte meg Calire-t ... Már értem. De még ez sem elég indok arra, hogy valaki csak úgy megöljön valakit.
- Megnézem mit tehetek, de kizárólag a lány miatt. Töltsétek itt az éjszakát. Már elég késő van...
- Köszönjük! - mondtam.
Amint felértünk a vendégszobába megkértem Klaust, hogy maradjon itt Ő pedig nem tiltakozott. Már régóta nem voltunk együtt. Egy ideje elég távol kerültünk egymástól, és ennek valószínűleg az az oka, hogy az utóbbi időben eléggé szét voltam csúszva, ahogy Klaus is. Klaus hevesen csókolni kezdte a számat majd egyre lejjebb és lejjebb ment. Amikor a nyakamba harapott éreztem, hogy a vénáimból kicsorduló vér fájdalmat okoz nekem de nem zavart. Hagytam, hogy azt tegye velem amit akar mert egyre jobban kezdtem beismerni magamnak, hogy érzek valamit Klaus iránt. Csak még enm tudom hova tenni ezt az érzést.

Hajnali kettő lehetett, amikor felébredtem ugyanis megszomjaztam. A konyha felé tartottam - és közben reménykedtem, hogy nem tévedek el - amikor Danielbe ütköztem.
 - Azt hittem már alszol!
- Már aludtam. Csak megszomjaztam. Merre van a konyha?
 Daniel rám mosolygott majd intett, hogy menjek utána. Amint odaértünk töltött nekem egy pohár ásványvizet és eközben a szemem megakadt valamin. Egy fényképen, amin két felnőtt volt és egy csecsemő. Nem tudtam mit gondoljak, hiszen lehet, hogy én vagyok azon  a képen! De ha elhagytak nem az lenne a logikus, hogy kidobják vagy megsemmisítik az össze rólam készült fényképüket?
- Ők kicsodák? - kérdeztem majd az ujjammal a fényképre böktem.
- Ő a testvérem és a felesége. A kislány pedig a ...  A lányuk volt.
- Csak volt?! Mi történt vele? - tudtam, hogy udvariatlanság a részemről, hogy ilyeneket kérdezek de muszáj volt tudnom!
- Nézd Phoebe, ez egy fájdalmas történet és mi sosem szoktunk erről beszélni... De valamiért megbízom benned, hogy miért azt magam sem tudom. És éppen emiatt úgy érzem képes vagyok elmesélni neked a történetet ha valóban érdekel...
- Érdekel!
- Akkor azt hiszem az lesz a legjobb ha leülünk! Hosszú történet lesz!