8. rész: Szürkület

Sziasztoook, bár lehet, hogy egy kicsit megkésve de meghoztam a 8. részt:))

Azért nem írtam sokáig új bejegyzést, mert nem láttam értelmét, hogy folytassam a történetet meg időm se nagyon volt. :/ De, jó hír, hogy most megint van ihletem az írásra, szóval igyekszem minél sűrübben hozni a friss fejit. :) 

Remélem mindenkinek tetszeni fog a rész, és mint mindig, most is szívesem várom a véleményeteket komiban. :))

Jó olvasást!:D

Egész éjjel nem aludtam semmit. Nem hiszem el, hogy Klaus képes még így, sms-ben is a frászt hozni rám. Biztos vagyok benne, hogy képes lenne visszajönni értem Mystic Falls-ból. Az igazság az, hogy nem tudom, hogy most mihez kezdjek... Nagyon szeretnék itt maradni és megismerni ezeket az embereket, de tisztában vagyok vele, hogy Klaus betartja a szavát és előbb vagy utóbb eljönne értem, és ezesetben a családomat is bánatna. Jobb lesz, ha teszem ami mondd és visszamegyek Mystic Falls-ba. Csak ne lenne ekkora büszkeségem...
- Phoebe, egy fiatalember keres, le tudnál jönni? - mondta Lisa. - Nem szívesen invitálnám be.
- Persze, megyek. - Vajon ki lehet az? Lehet, hogy küldött értem valakit? Nem, az kizárt. Biztos vagyok benne, hogyha tényleg olyan elvetemeült lenne és hazavinne, akkor saját maga jönne el értem és nem pedig valamelyik hülye hibridjét küldené ide. Vettem egy mély levegőt, majd lesétáltam a lépcsőn. - Oké, Phoebe! Menni fog! - majd kimentem.
A küszöböm előtt nem más, mint Damon Salvatore állt. Nem akartam hinni a szemeimnek. Először az a gondolatmenet fordult meg a fejembe, hogy esetleg Klaus küldte őt ide, de aztán eszembe jutott, hogy ezek ketten mennyire utálják egymást.
- Damon Salvatore, mi a fenét keresel te itt? - majd megöleletem.
- Felszívodtál. Egyik napról a másikra elűnt a kedvenc csaposom. Ezt nem hagyhattam szó nélkül és elmentem ahhoz a gyökér pasidhoz...
- Klaus? Ő nem a pasi...
- Ne is tagadd! - vágott közbe Damon. - Láttam, hogy hogy nézel rá. Ugye ttudod, hogy nem volt könnyű kiszednem belőle, hogy merre vagy. Elmentem hozzá de kidobott. De hál' istennek sikerült rávennem, hogy mondja el hol vagy. És most te jössz! Mi ez a hely? És miért vagy itt?
Damon olyan hirtelen teszi fel az összes kérdését. Nem tudom, hogy erre lelkileg és szellemileg fel vagyok-e készülve.
- Ne itt. Van kedved sétálni? - kérdeztem.
- Persze, menjünk!
Danielék egy közeli erdő mellett laktak. Tökéletesnek tartottam a helyet egy kiadós sétáláshoz. A nap sugarai beragyogták az egész erdőt, és én végre otthon éreztem magam. Ez a hely nagyon hasonlított Mystic Falls-ra.
- Szóval elárulod, mit keresel te egy olyan helyen amitől a legözelebbi szorakozóhely több mint nyolcvan kilométerre van? Tudod, Phoebe, amior megtudtam, hogy itt vagy eleint azt hittem, hogy Klaus puszta szórakozásból elküldött érted a világ másik felére.
- Szóval Klaus azért küldött téged, hogy hazavigyél? Ez nagyon szánalmas húzás még tőle is... Damon én... Én nem akarok elmenni innen.
- Miért nem? Nincs itt semmi olyan dolog amire neked szükséged van.
- Nagyon is van. Itt van a családom. Megtaláltam őket.
- Mi? Hogy érted azt, hogy itt van? Várj, egy percet... Az a nő aki kinyitotta az ajtót az... az anyád?
- Gondolom...
- Gondolod?
- Nem tudom Damon! Csecsemő voltam amikor elszakítotttak tőle, de én érzem, hogy ők azok. Nem tudom elmagyarázni ezt az érzést, egyszerűen csak tudom. És Klaus nem érti meg, hogy nekem most arra van a legnagyobb szükségem, hogy velük legyek, hogy megismerjem őket. Bocs, hogy így rád zúdítottam mindent. Feltételezem a magánéletem érdekel téged a legkevésbé.
- Ezért vagyok itt. El sem tudod képzelni nélküled milyen unalmassá váltak a napjaim a Grillben. Kellesz oda, Phoebe! Nem szívesen mondom ezt de Klausnak iagaza van. Vissza kell gyere! Ezek az emberek azt sem tudják, hogy a gyerekük vagy... Mellesleg akármikor visszajöhetsz ide. "Csak" egy nap kocsikázás.
- Damon, látom nem érted. Megpróbálom elmagyarázni, hogy mi a legnagyobb problémám azzal, hogy visszamenjünk. Amíg nem simertem Klaust azt tettem, amit akartam. Ott voltam, ahol akartam lenni. Senki nem parancsolhatott nekem. Szükségem van a függetlenségemere, és ezt az egyet nem veheti el tőlem még Klaus sem. Azonban Ő mindenben szabályozni akar. Néha, tényleg azt érzem, hogy azt hiszi, hogy a hibridje vagyok és azt tehet velem amihez csak kedve van. Pedig nem!
- Kössünk alkut. Visszajössz velem Mystic Falls-ba és én cserébe visszahozlak ide amikor akarod. Az az igazság, hogy Klaus megöl, ha nélküled megyek vissza.
- Jó.
- Tényleg?
- Tegnap írt egy sms-t, hogy ha nem megyek vissza ő jön el értem. Ha már így is-úgy is hazarángattok, inkább veled megyek haza, mint vele.
- Remek választás. Sokkal szórakoztatóbb vagyok, mint az vén pasid.
Damon válaszát csak egy vállbalökéssel tudtam díjazni. Amikor visszaértünk a házba, Damon megállt a  kocsija mellett.
 - Itt megvárlak. Nem hiszem, hogy behívnának....
- Oké, sietek.
Majd elinultam befelé. Mindenki a konyhában volt és reggelizett. Ha arra gondolok, hogy ell kell menjek görcsbe áll a nyomrom. Annyira megszerettem itt lenni...
- Phoebe, csakhogy vissza értél! - mosolygott rám Lisa. - Gyere, ülj le! Még meleg a tojás!
- Az igazság az, hogy vissza kell menjek Mystic Falls-ba. Közbe jött valami... De mindent köszönök, tényleg. Olyan rendesek voltatok velem mintha én is ehez a családhoz tartoznék.
- Máris elmész? De hiszen, még csak most jöttél! Örülnénk neki ha még maradnál egy pár napot...
- Nem lehet... Ami azt illeti már így is nagyon sokat hiányoztam a munkahelyemről... De köszönöm.
- Sajnálom, hogy máris menned kell. - mondta Tom. - Phoebe, mondd csak a fiú aki érted jött... Megbízol benne? Úgy értem, nem fog bántani?
- Damon? Teljesen megbízom benne. Ártalmatlan. Felmegyek, összeszedni cuccaimat!
Felviharoztam az emeletre, egyenesen be a szobámba. A telefonom kijelzője fénlyett. Amikor felnyitottam megláttam, hogy újabb üzenet érkezett Klaustól. Remek.

Kedvesem, remélem, hogy már a ruháidat pakolod. Nem szeretem, amikor hülyének néznek, és te folyamatossan azt csinálod. Itthon találkozunk! 
Klaus xx 

Remélem nem gondolja, hogy erre válaszolni is fogok. Ha hazaértem majd, megmondom neki a magamét, de nem sms-be fogok vitatkozni vele. Összedobáltam a cuccaimat, és már indultam is volna lefeleé, azonban az előszobában megakadt valamin a szemem. Egy fényképen, amin Lisa és Tom voltak és Lisa terhes volt. Nagy baj lenne ha elvinném? Van itt még annyi kép, biztos nem fog nekik feltűnni. Gyorsan belesüllyeztettem a fényképet a táskám legmélyére és már indultam is. Az ajtóban ott állt Tom, Lisa és Daniel is.
- Megegyszer, mindent köszönök. - majd megöleletem őket.
- Ez csak természetes! - mondta Lisa. - Ugye udod, hogy bármikor szívesen látunk? Gyere, amikor csak kedved van!
- Köszönöm.
Elindultam Damon felé. Próbáltam nem hátra nézni, mert tudtam, hogyha megfordulok akkor nem fogok tudni elmenni. A táskámat beraktam a hátsú ülésre én pedig beültem Damon mellé.
- Mehetünk?
- Aha.
- Elárulod, hogy, hogyan sikerült így feldühítsd Klaust? Amikor tegnap elmentem hozzá teljesen részeg volt. Vagyis próbált az lenni...
- Úgy látszik, tehetségem van benne. Egyébként, fogalam sincs. Csak közöltem vele, hogy nem akarok vele visszamenni. És azt hiszem, nem tetszett neki, hogy nemet mondtam neki, de nekem nem fog parancsolgatni!
- Ne hagyd magad. Klaus egyértelműen nem normális, ha ezt csinálja veled...
- Kössz... Damon, meg tudnál állni valahol? Szükségem van egy italra.
- Most? Phoebe, 11 óra van. Nem korai még ez egy kicsit?
- Ha hazaértem Klaus beszélni akar majd velem. Gondolod, hogy képes lennék józanul kibírni egy ilyen beszélgetést? Mert szerintem nem...
- Hátul, az ülés allatt van egy fél üveg Whiskey. Nyújj, hátra érte!
- Te piát tartasz az ülésed alatt? - tört ki belöllem a nevetés.
- Sosem lehet tudni, mikor van rá szükség.
Hátranyúltam és valóban ott volt. Nem szándékozom leinni magamat Damon Slavatore autójában, de teljesen roncsnak érzem magam. És ha arra gondolok, hogy Klaus is nekem fog esni...  Ittam egy kortyot a Whiskeyből, de miután szembesültem vele, hogy túl erős inkább visszaraktam a helyére. Tényleg, nem akarom leinni magam. Damonnal minden olyan egyszerű volt. Ő soha nem volt mérges rám, nem úgy mint Klaus...
- Mikor érünk oda? - kérdeztem.
- Ha így haladunk, egy 3 óra és Mystic Falls-ban vagyunk.
- Biztos vagy benne, hogy nem fordulhatunk vissza?
- Hidd el, Phoebe, én aztán bárhova visszafordulnék a te társaságodban, de lehet, hogy mégis Mystic Falls-ba lennél a legnagyobb biztonságban.
- Hát, te aztán nagy segítség vagy… Mikor érünk már oda? 

- Nemsokára. Talán jót tenne, ha pihennél egy kicsit. Persze, csak ha akarod. 

- Nem vagyok fáradt. 

Vajon Klaus meg fog ölni? Megtenné? Istenem, idáig azt hittem, hogy ismerem őt. Milyen hülye voltam… Már, hogy is ismerhetnék egy ezer éves vámpírt? Egyszerre akarok távol maradni tőle, és közel kerülni hozzá, csak még nem tudom, hogy hogyan csináljam. Mintha élvezné azt, hogy felbosszant. 

Amikor megláttam a Grillt egy kicsit kezdtem megörülni. Otthon, édes otthon! Damon azonban nem az én házam felé ment. Nagyon remélem, hogy nem odavisz, ahova gondolom, hogy visz! 

- Damon, hova megyünk?

- Klaus, látni akar. 

- És mióta vagy te Klaus csicskája? Tegyél ki! Majd akkor beszélek vele, amikor készen állok rá, és nem akkor, amikor hajlandó fogadni!

- Sajnálom, de azt hiszem, nem fog menni. Elviszlek hozzá, és ott majd megmondhatod neki, hogy inkább hazamennél. 

- Damon, állj meg! 

- A-aa. Mindjárt ott vagyunk. 

Szóval Damont sem ismerem. Azt hittem, hogy megbízhetok benne, erre tálcán kínál az ördögnek. Pont, mint egy igaz barát! 

Klaus háza még így szakadó esőben is tökéletessen festett. Minden a helyén. Minden olyan normálisnak látszott. 

- Segítek kivenni a táskád! - mondta Damon.

- Ne fáradj! - majd kiszálltam és kivettem a táskám a hátsó ülésről. 

Az eső miatt egy perc alatt teljesen eláztam. Csurom víz voltam tetőtől-talpig, de nem érdelt. Csak túl akartam lenni ezen az egészen. Túl kell lennem ezen.  Elindultam a bejárat felé, és ott meláttam Klaust. Semmi idegesség, semmi harag, pont olyan normálissan nézett ki, mint az őt körülvevő dolgok. 

- Örülök, hogy megjöttél! - mondta. 

- Miért nem mehettem haza? Most őszintén, neked nem lenne mindegy, hogy iderángatsz vagy te jössz el hozzám? Őszintén szólva én sokkal jobban érezném magam otthon.

- Gyere, be mielőtt még megfázol! -utasított.

Nem láttam értelmét vitatkozni, ezért besétáltam, a táskmat pedig leraktam egy székre. Csurom víz voltam. A ruháim teljesen átáztak. Ez szemmel láthatóan Klausnak is feltűnt.

- Fürdöj le és öltözz át valami száraz ruhába. Utána majd beszélünk. 

- Oké. 

Elindultam Klaus szobája felé. Tudtam, hogy ahoz tartozik fürdő is, és nem láttam értelmét annak, hogy vendégszobát keressek. A fürdőben szépen összehajtott farmer és egy fekete felső várt rám, valamint fehérnemű. Persze, hogy Klaus mindenre gondol.

El kell ismernem, hogy nagyon jól esett a fürdő. Miután végeztem összekötöttem a hajamat, majd elindultam lefelé, Klaushoz. A nappaliban ült egy pohár Whiskey társaságában. 

- Nem vagy éhes? - kérdezte. 

- Nem. Csak essünk túl rajta. Mondd el a mondandódat, aztán pedig hazamegyek. 

- Hol is kezdjem... Ellentmondtál az akaratomnak, amikor vissza akartalak hozni ide. Tisztában vagy vele, hogy a legtöbb embert ott helyben megöltem volna, aki ilyet tesz? Csak is kizárólag azért vagy még életben, mert tudom, hogy milyen makacs vagy. Idáig azt csináltál, amit akartál én aztán nem szóltam bele, de úgy érzem, hogy meg kell húzni egy bizonyos határvonalat, kedvesem. Ha én azt mondom, hogy visszajössz velem, akkor neked kötelességed visszajönni. 

- És megtudhatnám, miért is?

- Mert bármennyire is próbálod leplezni az érzelmeidet te az enyém vagy. Mi ketten a vitáink ellenére is összetartozunk. Adok neked még egy esélyt arra, hogy megváltozz.
- Klaus, sosem változnék meg egyetlen egy férfi miatt sem. Főleg nem miattad. Amit teszel, az emberekkel, a hibrideiddel és az állítólagos barátaiddal az több mint elkeserítő. Kihasználod őket, utána meg megölöd mindet, jó esetben csak eltaszítod magadtól őket. Én nem akarok ilyen életet. Élni akarok, és igen szabályok nélkül. Azt hiszem az lenne a legjobb ha ezt az egész furcsa dolgot, ami köztünk van... befejeznénk.
- Ezek szerint nem értetted meg, amit mondtam. Én nem akarok semmit sem befejezeni, ami köztünk van.
- És az egy cseppet sem számít neked, hogy én mit akarok? - kérdeztem.
Klaus és köztem egyre nagyobb lett a vita. Természetesen, Klausnak sikerült a földhöz vágjon jó néhány poharat és képet. Még mindig jobb mintha ezzel a lendülettel nekem esne. Nem vagyok benne biztos, hogy azt túl élném.
- Ebből elég, Phoebe! Feküdj le, mert attól tartok, hogy ha ezt a vitát most tovább folytatjuk akkor...
- Akkor, mi lesz? Megölsz? Az egész viselkedésed szánalmas. Olyan vagy, mint egy elkényesztetett öt éves kisfiú.
- Keress magadnak egy szobát az emeleten. - Klaus hangja mostanra teljesen nyugodt volt. Ijesztően nyugodt. - Itt töltöd az éjszakát. Ilyen időben már nem mész ma sehova.
Megint parancsolgat. Fel se tűnik neki és parancsolgat. Miért csinálja ezt velem? Mint az esetek többsésében, megint jobbnak láttam felmenni és nem vitatkozni. Ennyi parancsolgatást még talán el tudok viselni. Felmentem a lépcsőn és benyitottam abba a szobába, ami Klaustól a legtávolabb volt. Miért is nem lep meg, hogy ez a szoba is pont ugyanolyan ízlésesen volt berendezve, mint a sajátja? Tágas volt, nagy szekrény volt benne, az ágy pedig kétszer akkora volt, mint az én lakásomban. Ha tudom, hogy minden szobához tartozik fürdőszoba, biztos nem Klausét használtam volna. Leüfeküdtem az ágyra és csak néztem magam elé. Kizártnak tartottam, hogy ebben az állapotban aludjak. Semmihez nem volt kedvem. Vagy talán egy valami jól esett volna... Ha elmondhattam volna akárkinek a gondjaimat. Ezt a helyet eddig Damon töltötte be az életembe, de ma bebizonyult számomra, hogy ő is pontosan olyan mint akárki más. Tart Klaustól. Lehet, hogy az lesz a vesztem, hogy nem félek tőle, de egyenlőre nem érzem azt, hogy képes lenne bántani engem. Klaus egy hatalmas álca mögött él, amit én soha nem fogok megérteni. Mintha.. Mintha teljesen el akarná tüntetni az arra utaló jeleket, hogy van szíve. Nem tudom, hogy mi fog kisülni a mai vitánkból, de egy valamiben biztos vagyok. Klaus, jó ember, bármennyire is titkolni próbálja azt. 

7. rész: Zűrzavar

Sziasztok! Itt is van a következő fejezet, remélem tetszeni fog mindenkinek! :)
Szombaton felvételiztem szóval nem volt olyan sok időm írni, de a következő fejezet hosszabb lesz :)
Kérlek titeket, hogy ha tetszik akkor írjatok komit, mert nagyon kevés a visszajelzés a bloggal kapcsolatban:( 
Jó olvasat! :))

* Phoebe szemszöge* 
Minden olyan gyorsan történt. Nem voltam felkészülve erre, ezért nagyon váratlanul ért a helyzet. Azt éreztem, hogy nem tudok megmozdulni a félelem miatt. Kimondtam. Kimondtam, hogy itt maradok. Már nem változtathatok a döntésemen de most, hogy megtettem rossz előérzetem támadt.
- Szóval itt maradsz. - jelentette ki Klaus.
- Igen.
- Phoebe ugye tudod, hogy amint beszállok abba az autóba - rámutat - mindennek vége és te meg én örökre végeztünk egymással?
- Igen, tudom.
- Mielőtt még elmegyek, hadd mondjak neked valamit! Tudod, kedvesem amíg velem voltál, az én oldalamon, én mindentől megvédtelek és vigyáztam rád, azonban ha te valóban ezt választod akkor attól tartok, hogy könnyen a legrosszabb ellenséged lehetek.
- Te most fenyegetsz?
- Talán.
- Nem félek tőled. Tisztában vagyok vele, hogy sosem bántanál.
- Majd meglátjuk. Ég veled Phoebe! Találkozunk... Mystic Falls-ban. 
Klaus elment. Egy szemhunyásnyi idő alatt elment és magával vitt minden közös élményt. Alig hiszem el, hogy tegnap ilyenkor még jól elvoltunk ma meg már itt állok megint egyedül. Miért vagyok ennyire szerencsétlen? Minden esetere Danielnek nem mondom el, hogy mi történt. Nem akarom, hogy sajnáljanak. A mai napot pedig ezeknek az embereknek akarom szentelni. Meg akarom őket ismerni. Tudni akarok mindent róluk.

Visszamentem a házba, ahol Daniel várt. Figyeltem arra, hogy ne látszódjon rajtam semmi. Nagyon nehéz volt. Legszívesebben bezárkóztam volna egy szobába és kisírtam volna magamból minden bánatot. De tudtam, hogy nem lehet. Most nem.
- Na, sikerült meggyőzni Klaust, hogy maradjatok?
- Vissza kellett mennie Mystic Falls-ba. Remélem nem gond, hogy én itt maradtam? Szeretném megismerni a testvéredet és a feleségét.
- Nagyon örülök neki, hogy maradtál! Ők is nagyon szeretnének megismerni téged. Phoebe, jól érzed magad? Elég sápadt vagy!
- Jól vagyok. Mikor érkeznek a bátyádék?
- Az előbb telefonáltak, hogy sikerült korábban elinduljanak szóval kb. 2 óra és itt vannak.
- Nem gond ha addig lefekszem? Elég keveset aludtam az éjjel...
- Menj csak!

Felmentem a szobába és befeküdtem az ágyba. Klaus részére húzódtam és a párnájába szagoltam. Eszembe jutott, hogy ma reggel még Klaust átkarolva ébredtem, boldogan, most meg itt fekszem egyedül és egy párnát szagolgatok. Most, hogy végre egyedül voltam nyugodtan sírhattam, nem látott senki. Előtört belőlem minden fájdalom, minden érzés. Klaus annyira könnyen meg tud bántani akár akarat nélkül is. Bár tudom, hogy ezt most szándékosan csinálta. Klaus egyik kedvenc módszere, hogy az emberek érzelmeire hagyatkozva próbál fájdalmat okozni az illetőnek és ez többé-kevésbé mindig sikerül  neki. Egy óra sírás után az alvás mellett döntöttem. Már egy ideje nem voltak rémálmaim és remélem, hogy nem is lesznek. A szemeim lecsukódtak én pedig mély álomba zuhantam.

Amikor felébredtem, az órára tekintettem és délután három óra volt. Szent isten, elaludtam! Tom és Lisa már biztosan itt vannak. Ez kínos... Itt egy idegen lány - legalábbis akiről azt hiszik, hogy idegen - én meg itt elalszom. Kibújtam a takaró alól és a tükörhöz igyekeztem. A hajamat kissé elfeküdtem, ezért gyorsan megfésültem és utána pedig megigazítottam a ruhámat is. Nagy levegőt vettem és lenyomtam az ajtókilincset. A lépcső felé igyekeztem és lementem az előtérbe. Nem volt ott senki. Tovább mentem de akkor hirtelen egy számomra idegen női hang szólalt meg a hátam mögött.
- Phoebe?
Amint megfordultam megláttam egy barna hajú nőt. Úristen, ő az? Érzem ahogy az izgalomtól az egész gyomrom görcsbe áll és alig kapok levegőt, de nem mutathatom ki, hogy mennyire örülök a találkozásnak ezért rá mosolygok a barna hajú nőre és kedvesen válaszolok.
- Igen, én lennék. Ön bizonyára, Mrs. Stewart. Örülök, hogy megismerhetem. - Egyszer csak azt veszem észre, hogy Lisa-t ölelem. Nem tudom mi üthetett belém, sosem szoktam ilyent csinálni de hál' istennek Lisa viszonozza az ölelést.
- Igen, én vagyok. És én is nagyon örülök a találkozásnak! Kérlek, hívj csak Lisa-nak. - még mindig mosolyog.
- Rendben. - mondom, félénken és közben az jár a fejembe, hogy megint meg akarom ölelni.
- A többiek az étkezőbe vannak. Már nagyon vártuk, hogy felébredj!
Lisa nagyon színpatikusnak tűnik így első látásra. Mindig mosolyog és jó kedve van. Ez tetszik. Lisa átkarolta a jobb kezemet és az étkezőbe vezetett, ahol már Tom és Daniel vártak minket. Tom szintén sötét hajszíne volt, és magas volt. Ő már kevésbé tűnt jó kedvűnek, de igyekeztem úgy tenni mint aki ezt nem veszi észre.
- Phoebe, örülök, hogy megismerhetlek! A nevem Tom. - majd kezet nyújtott. Amikor a keze az enyémhez ért hirtelen furcsa érzésem volt. Olyan volt mintha Tom megrázott volna, csak sokkal erősebb érzést éreztem. Mintha ... energiával töltene fel. Nem... biztos csak képzelődöm.
- Én pedig, Phoebe. De ezt már tudod.
- Örülök, hogy úgy döntöttél maradsz. - szólt közbe Daniel.
- Én is - mondtam.
- Phoebe, ettél te ma már? Olyan sápadtnak tűnsz. - kérdezte Lisa. Miért mondja ma mindenki ezt? Ennyire látszik rajtam, hogy szakítottam a hibrid barátommal?
- Nem gazán vagyok éhes, köszönöm.
- Ez nem kifogás! Meg fogsz betegedni! Gyere összeütök neked valamit. - majd a konyhába vezetett.
Kíváncsi lennék mennyit tud a rémálmaimról, de ha jól sejtem akkor Daniel mindent elmondott neki. Lehet, hogy csak azért ilyen kedves velem mert sajnál engem. Bementünk a konyhába és együtt nekiálltunk összeütni valami ételt.

* Klaus szemszöge*

Nem hiszem el, hogy Phoebe volt olyan ostoba, hogy nem jött velem. Nemet mondott. Elutasított. Mindössze annyit kértem, tőle, hogy jöjjön vissza. Nem akartam, hogy megismerje azokat az embereket úgyis csak fájdalmat okoznának neki. Elegem,van abból, hogy Phoebe mindig azt hiszi irányítani akarom, még akkor is ha neki van igaza. Igen, irányítani akarom. Mi ebben a rossz? Megszoktam, hogy az emberek, vérfarkasok, hibridek és vámpírok azt teszik amit mondok. És most itt van Phoebe és teljesen megőrjít. Miért lenne olyan nehéz neki, hogy azt tegye amit mondok? Elkerülhetne minden vitát, és megspórolhatna nekem egy csomó felesleges aggodalmat. Amióta ismerem majdnem mindig a közelébe voltam és tudtam, hogy mikor, mit és hol csinál. Nem értem miért jó ez neki de egy biztos: amint visszajön megmutatom neki azt az oldalamat ami idáig nem látott. Azt az oldalamat amit jobb lett volna, ha soha nem lát de csak magának köszönheti! A gondolatmenetemet egy váratlan látogató zavarta meg. Az idióta Damon volt az. Vajon mit akarhat?
- Mit akarsz?
- Szia neked is! Phoebe itt van?
- Nincs. De ha itt lenne sem lenne hozzá semmi közöd, Damon.
- Hol van?
- Épp elcseszi az így is totál elcseszett életét. Menj el!
- Akár elmondod hol van, akár nem úgyis meg fogom tudni! - majd elment.
Ha Damon Salvatore csak egy ujjal is hozzá mer nyúlni Phoebe-hez, akkor nem állok jót magamért. Phoebe csak az enyém még ha ezt nem is meri beismerni magának. Remélem Phoebe-nek nem jár el a szája és legkésőbb holnap visszajön. Ha nem akkor én megyek el érte, de azt nem fogja megköszönni. Most, hogy Phoebe nincs velem úgy érzem újra olyan vagyok mint azelőtt, hogy megismertem. Ez a lány teljesen megváltoztatott engem. Igaz, hogy sokszor felhúzott de bebizonyította, hogy nem lehetetlen engem szeretni. Ezért nagyon hálás vagyok neki. Azt hiszem, hogy amikor vele voltam én is elkezdtem érezni valami nagyon furcsa dolgot. Istenem, miket beszélek?! Érezni? Én? Badarság.
 Töltöttem magamnak egy pohár Whiskyt és a telefonommal a kezembe leültem a kanapéra. Vártam Phoebe hívását de nem hívott. Csak teltek- múltak az órák és semmi. Már kezdtem azt hinni, hogy nem is fog telefonálni de amikor a műtermem felé indultam volna egyszer csak jött egy üzenetem. A kijelzőn Phoebe nevét pillantottam meg. Önelégülten mosolyogtam, majd megnyitottam az üzenetet.

Klaus! 
Csak, hogy tudd: nem volt fair ahogyan ma viselkedtél velem! De mint azt már sokszor mondtam nem vagyok a tiéd, szóval nincs jogod olyan döntéseket hozni amikben rólam van szó. Most nyilván otthon ülsz, és azt várod, hogy mikor hívjalak fel a bocsánatodért esedezve, de nem foglak. Nem bántam meg azt, hogy itt maradtam. Még nem tudom mikor megyek vissza a városba. 
Jó éjt! xx

Gondolkodás nélkül elkezdtem bepötyögni a válaszomat.

Phoebe! 
Milyen jól ismersz... 
Holnap gyere vissza! Ha nem jössz, én megyek el érted! És amint visszaértél mindent meg fogunk beszélni!
Aludj jól! xx 

A küldés gombra kattintottam és elküldtem az SMS-t. Remélem elég meggyőző voltam. Annak, hogy Phoebe teljesen megváltoztatott és kevésbé ismeri a kegyetlen oldalamat van még egy hátránya. Nem vesz komolyan, mert nem fél tőlem. Ezen változtatnom kell. Meg kell értenie, hogy nem csinálhatja mindig azt amit akar csak azért mert ennyire makacs.

6. rész: A döntés

Sziasztok! :)
Meghoztam a 6. részt remélem mindenkinek tetszeni fog!
Ha tetszik, akkor a véleményeteket mint mindig most is szívesen várom! :)

Alig akartam elhinni, hogy végre itt ülök egy olyan személlyel aki tud valamit rólam. Annyi éven keresztül úgy életem, hogy semmit nem tudtam a múltamról és ha jobban belegondolok már kezdtem megszokni azt a tényt, hogy talán nem is fogok soha semmit megtudni. De most itt van ez a férfi Daniel, aki lehet, hogy a rokonom. Nagyon nagy erőt kellett vennem magamon, hogy visszafogjam magam és ne zúdítsam rá egyből a kérdéseimet.
- Tudod, a testvéremnek és Lisának 17 évvel ezelőtt született egy gyermeke. Amikor Emma megszületett a családunkat elárasztotta a béke és a szeretet. Szinte már túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Egy őszi napon  Lisa kivitte a parkba Emmát, mert úgy gondolta Emmának nagyon tetszene a hely. Azonban amikor odaértek Lisa azt kívánta bár soha ne vitte volna ki Emmát abba a parkba - elhallgatott.
- Miért, mi történt?
- Amikor Lisa leült a padra Emmával akkor a padon talált egy darab papírfecnit. A lapon a következő állt: "Emmát el fogjátok veszíteni! Jobb ha megkezditek a könnyes búcsút, mert már csak idő kérdése, hogy mikor."
- Jézusom, ez rettenetes!
- Igen az. Azonban volt meg ennél is rosszabb. Nem tudtuk mi tévők legyünk, és ettől a naptól mindennél jobban védelmeztük a kis Emmát. Rendszeresen változtattuk a lakhelyünket, hogy ne találjon meg minket ez a titokzatos idegen. A költözések miatt elveszítettük a falkát, azonban mi még ettől sem hátráltunk vissza. Innentől kezdve tudtuk azt, hogy csak mi vagyunk egymásnak négyen. Én, Lisa, Tom és persze a kis Emma. Lisa-nak rendszeresen voltak rémálmai, mert félt attól, hogy elveszíti Emmát...
- És ezek a rémálmok összefüggésben lehetnek az ... - nyeltem egyet. - Az én rémálmaimmal?
- Miután, még mindig nem árultad el, hogy pontosan mit látsz az álmaidban nem tudom. De, hogy őszinte legyek nem hiszem. Lisa álmai olyan szörnyűek voltak amitől a legtöbb ember már megőrült volna, de ő tűrt és tűrt. Tudta, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy megvédje Emmát. Elhatároztuk, hogy elmenekülünk addig amíg meg nem találjuk, azt aki megfenyegette a családunkat. Emma ebből az egészből borzadályból nem sokat vett észre mert még nagyon kicsi volt, és mi igyekeztünk előtte a "tökéletes család" képét mutatni. Miután a családunk ingatlanokkal foglalkozik rengeteg helyen van lakásunk, szóval egy ideig a menekülés nagyon jó tervnek bizonyult. Csak egy gond volt...
- Mégpedig?
- Megtalált minket. Bárhova mentünk mindig ránk talált. Tom nagyon türelmes és rendes ember azonban ebben a helyzetben már ő is kezdett beleőrülni. El nem tudtuk képzelni azt, hogy ki akarhat ártani a családunknak, ugyanis mi sosem ártottunk senkinek. Nem volta ellenségeink és rengeteg embernek segítettünk - Daniel hangja elhalkult.
- És ezután mi történt? - tudtam, hogy nem lenne szabad ennyit kérdezősködjek de nekem muszáj volt tudnom. Egyszerűen tudnom kellett, hogy mi az igazság.
- Ne haragudj, hogy ennyiszer megállok, de nagyon nehéz. Tudod, én még rajtad kívül erről soha senkivel nem beszéltem. És ez meg végképp annyira hihetetlen! Egyszer csak megjelentél te és elkezdtem azt érezni, hogy megbízhatom benned. Fogalmam sincs miért.
- Néha az a legjobb megoldás ha kiadjuk magunkból az összes fájdalmat!
- Igen, ebben egyet értek. Egy reggel arra ébredtünk, hogy Emma eltűnt. Nem volt az ágyában. Mintha csak a föld nyelte volna el. A ruhái és a játékai a helyén voltak. És többet nem láttuk viszont őt. 
- Ez... rettenetes.
- Igen, az. De ami ezután következett az maga volt a pokol. Lisa teljesen összetört lelkileg, és magát hibáztatta a történtek miatt. Tom pedig mély depresszióba esett, és egyre ingerültebb lett. A farkas énje gyakran megmutatkozott és egy ideig az italba fojtotta bánatát, aztán persze később rájött, hogy az alkohol nem old meg semmit.
- De sokat segít. - fejeztem be a mondatot, majd észrevettem, hogy hangosan gondolkozom. - Ne haragudj én csak...
- Ijesztő de Tom is pontosan ezt mondta mindig! "Az italnem old meg semmit, de sokat segít"  De most mesélj te magadról! Még elég fiatal vagy ahhoz, hogy egy hibriddel járj nem?
Jaj, ne! Nem akartam belemenni ebbe a beszélgetésbe mert nem tudtam mit mondhatok és mit nem. De már késő. Megpróbáltam elterelni a figyelmét.
- Honnan tudtad, hogy Klaus hibrid?
- Ez egyszerű. Amikor belépett éreztem rajta a farkas szagot, és amikor világossá vált számomra, hogy vámpír akkor egyszerűen csak összeállt az egész kép. Már hallottam a hibridekről de még soha nem találkoztam eggyel sem. Nem félsz tőle?
- Klaustól? Dehogy félek!- nevettem. - Soha nem bántana.
- Már eleve, az megölne téged ha elhagyna - mondta. - Ne haragudj! Csak hangosan gondolkodtam...
- Nem hiszem, hogy Klaus valaha is ilyent tenne. Kettőn közül én vagyok az aki úgy cselekszik, hogy nem gondolja át a döntéseit szóval ez a veszély nem fenyeget.
- Mióta vagytok együtt?
- Ööö, mi nem igazán vagyunk együtt... Néha találkozunk és ennyi. 
Jaj, ne már! Ezt akartam elkerülni. Istenem! Most mit gondolhat rólam Daniel? Remélem semmi rosszat.
- De te szereted őt - jelentette ki.
- Nem. Honnan veszed ezt?
- Hiszem rémálmaid vannak. Csak össze kell rakni a képet. Klaus félig vámpír, és te nyilvánvalóan szereted őt, még ha nem is mered beismerni magadnak.
Köpni-nyelni nem tudtam. Hogy én szeretem Klaust? Nem, nem nem és nem! Én nem lehetek szerelmes. Nem így. Klaus különös érzelmeket vált ki belőlem, amikor olykor összezavarnak de ezek nem a szerelem jelei. Én mindig úgy képzeltem el a szerelmet mint a szerelmes filmekben. Gyengédség, romantika, érzelmek. Ezek mind azok a dolgok amiket Klaustól nem várnék el soha és pont e miatt a mi kapcsolatunk annyira... üres.
- Elég későre jár. Visszamegyek aludni, jó éjszakát! - mondtam.
- Jó éjt!

Klaus az ágyon feküdt és aludt. Annyira gyönyörű volt még így is. Ha jól látom akkor nem ébredt fel amíg nem voltam itt. Talán jobb is így, mert így nem tud lecseszni amiért elmondtam, hogy mi van köztük. Lefeküdtem mellé, majd a szemeim lecsukódtak és mély álomba zuhantam.

Másnap reggel Klaus, mint mindig már fent volt amikor felébredtem. A karjai között voltam, amin elsőre nagyon meglepődtem de utána inkább nem mondtam rá semmit csak simán visszahúzódtam a saját térfelemre.
- Szia - mondta.
- Szia - mondtam álmoskásan, ugyanis még tudtam volna aludni. - Régóta vagy fent?
- Egy ideje.
Az órára pillantottam és megláttam, hogy 10 óra van. Klaus mindig korán kel, szóval számításaim szerint már egy jó pár órája fent van. - Felkelthettél volna.
- Nagyon fáradt voltál. Már igazán rád fért egykiadós alvás.
Egy kiadós alvás. Most legbelül, nagyot nevettem magamban és egyben megnyugodtam. Klaus még csak nem is sejtett semmit abból, hogy tegnap vagy két órán keresztül nem voltam itt.
- Mikor megyünk vissza Mystic Falls-ba?
- Amint válaszokat kapunk a kérdéseimre.
- Ki fognak rúgni ha ennyit hiányzok.
- Amúgy sem szerettem, hogy ott dolgozol annyi részeg ember között. Nem biztonságos egy ilyen fiatal lány számára mint amilyen te vagy.
- Én szeretem azt a munkát, és különben is: nekem pénzt kell keresek ahhoz, hogy eltartsam magam mert sajnos nem volt ezer évem rá, hogy gyűjtögessem a pénzemet a malacperselyembe.
- Jó-jó ne kapd fel a vizet kedvesem! - majd felemelte a két kezét a feje mellé. - Éhes vagy?
- Nem igazán. Haza akarok menni! Ez a hely...
- Túl családias számodra - fejezte be a mondatot helyettem. - Phoebe lehet, hogy ez a ház a tiéd szóval megértem a menni akarásod okát és amint megtudtuk, hogy mit kell tegyünk azért, hogy ne legyenek rémálmaid vissza megyünk Mystic Falls-ba, rendben?
- Rendben.
Felöltöztem, utána pedig amikor lementünk a nappaliba Daniel egy könyvet olvasott a foteljében. Nagyon reméltem, hogy nem mond semmit Klausnak a tegnap éjszakáról mert ha most nem volt semmit kedvem a sértődékeny Klaushoz. Álmos voltam, és a fejem is fájt. Túl sok volt ez így nekem.
- Jó reggelt, hogy aludtatok? - kérdezte Daniel barátságosan.
- Jól. Találtál valamit a rémálmokra? - kérdezte Klaus.
- Hát ami azt illeti nem... Egyik könyv sem ír sem a rémálmokról sem pedig az átok megtöréséről. Mondtam, hogy nem létezik megoldás.
- Azt mondtad ismertél valakit akinek ugyanilyen gondja volt. Ki volt az, és mi lett vele? - kérdezte Klaus.
- Lisa. Tom előtt megismerkedett egy vámpírral akibe örülten beleszeretett, de persze ekkor még nem tudta, hogy vámpír. Ha tudta volna nem ment volna bele egy kapcsolatba egy vámpírral. Amikor megtudta már késő volt. Fülig szerelmes lett Johnba. John pedig kihasználta Lisa önzetlen szerelmét és rengeteget bántotta. Volt amikor "csak" harapások de előfordult, hogy ütésnyomok is díszítették a testét. Nagyon félt. Egy napon azonban John elhagyta valaki másért, és ekkor találkozott Lisa a bátyámmal. Teljesen össze volt törve és nem volt hová menjen, hiszen mindent otthagyott John miatt. Tom azt javasolta, hogy költözzön hozzánk egy időre. Lisa belement és ezután szép lassan egymásban szerettek. Lisának nagyon sok rémálma volt onnantól kezdve, hogy John elhagyta.
- És még mindig vannak rémálmai?
- Nem, az elmúlt pár évben szerencsére nem voltak. Igazából Lisa esete miatt akartam jobban megtudni, hogy pontosan milyen kapcsolat van köztetek, ugyanis ha a múlt megismételné magát bárkivel is az szörnyű lenne, de ahogy elnézem Klaus és te - rám nézett - közted nincs semmi ilyesmi. Feltételezem Klaust látod az álmaidban, igaz?
- Igen.
- Ha nem fizikai fájdalomtól félsz akkor valószínűleg a lelked legmélyén van valami olyan amitől félsz, hogy bekövetkezik.
- Nem igazán vannak félelmeim Klausszal kapcsolatban.
- Gondold át! Nagy a valószínűsége annak, hogy amint magadban rendezni tudod az érzéseidet a rémálmaid elmúlnak.
- Rendben.
- Nincs kedvetek maradni még egy napot? A testvérem és Lisa ma térnek haza az utazásukból, és Lisa szeretne megismerni téged. Elmeséltem neki, hogy rémálmaid vannak pont úgy mint neki voltak...
- Sajnálom de azt hiszem most nem alkalmas - vágott közbe Klaus. - Visszamegyünk Mystic Falls-ba. Még ma.
Ezt nem hiszem el! Klaus már megint kezdi! Már megint úgy akarja meghozni az én döntéseimet, hogy az én véleményemet figyelembe sem veszi. Én itt fogok maradni, ha tetszik neki ha nem! Most a legnagyobb feladatomnak az bizonyult, hogy visszafogjam magam, ezért próbáltam nyugodtan reagálni Klaus kijelentésére de egyben meg is akartam mondani neki, hogy én itt akarok maradni.
- Azt hiszem maradhatnánk még egy napot - mondtam.
- Phoebe, pont ma reggel mondtad, hogy haza akarsz menni. Azt hiszem jobb ha indulunk. Hozd a holmidat!
- Nem, megyek sehova.
Nagyon kínos volt mert Daniel végig nézte az egész vitánkat, de ez Klaust valószínűleg jobban zavarta mit engem. Nem tudtam most mi fog következni. Magával rángat akaratom ellenére? Nem. Klaus nem ilyen.
- Phoebe kijönnél velem egy percre.
- Igen.
A bejárati ajtó felé tartottunk. Klaus a derekamat fogta és így irányított. Éreztem az érintésén, hogy mérges. Annyira bosszantó, hogy képes ilyen könnyen ilyen kis semmiségeken felhúzni magát! Nem tudom miért nem akar még egy napot maradni. Ha itt maradnánk esélyem lenne megismerkedni a ... szüleimmel. Tudom, hogy még egyáltalán nem biztos ez az egész, de amikor Daniellel beszélek olyan furcsa érzésem van. Olyan érzés mintha már régóta ismerném. Vajon Lisánál és Tomnál is ezt fogom érezni? Muszáj megtudnom és ebben még Klaus sem állíthat meg.
- Elmondanád, hogy mégis mi a fenét csinálsz? - kérdezte ingerülten.
- Itt akarok maradni, még egy napot. Meg akarom ismerni a ...  - elhalkultam.
- A szüleidet? Phoebe, térj már észhez! Ha még ki is derülne, hogy ők valóban a szüleid mi változna meg? Számítana az bármit is?
- Hogy mondhatsz ilyent? Persze, hogy számítana!
- Egyszer már elhagytak, mert nem kellettél nekik és ha itt maradsz esélyes, hogy újra bekövetkezik. Ezt akarod? Itt akarsz maradni és a szemükbe akarsz nézni azoknak az embereknek akiknek 17 évvel ezelőtt nem kellettél?
- Igen, ezt akarom.
- Rendben. Akkor most válasz! Vagy velem jössz Mystic Falls-ba, és elfelejtem ezt az egészet ami most történt, vagy itt maradsz egyedül?
- Klaus ne csináld ezt... Miért nem tudsz itt maradni? Egy nap! Csak egy napot kérek!
- Válaszolj!
A szemeim könnyel teltek meg de tudtam, hogy nem sírhatok Klaus előtt ezért igyekeztem elfojtani őket, és a szemébe nézni. Azt hiszem az a döntés amit most készülök meghozni hatással lehet az egész hátralevő életemre, ezért jól kell döntsek. Maradni vagy menni? Vajon mi változna ha most Klausszal mennék? Semmi. Az életem ugyanolyan lenne amilyen eddig volt, és köztünk ezután sem lenne mélyebb kapcsolat mint ami most van. Ha viszont itt maradok, megismerhetem a családomat, és megtudhatok egy csomó olyan dolgot amit mindig is tudni szerettem volna. És azzal is tisztában vagyok, hogy reggel még én akartam visszamenni Mystic Falls-ba, de a gondolat, hogy megismerkedhetem velük... Csak most játszódott le a fejemben. Azt hiszem döntöttem.
- Itt maradok.