7. rész: Zűrzavar

Sziasztok! Itt is van a következő fejezet, remélem tetszeni fog mindenkinek! :)
Szombaton felvételiztem szóval nem volt olyan sok időm írni, de a következő fejezet hosszabb lesz :)
Kérlek titeket, hogy ha tetszik akkor írjatok komit, mert nagyon kevés a visszajelzés a bloggal kapcsolatban:( 
Jó olvasat! :))

* Phoebe szemszöge* 
Minden olyan gyorsan történt. Nem voltam felkészülve erre, ezért nagyon váratlanul ért a helyzet. Azt éreztem, hogy nem tudok megmozdulni a félelem miatt. Kimondtam. Kimondtam, hogy itt maradok. Már nem változtathatok a döntésemen de most, hogy megtettem rossz előérzetem támadt.
- Szóval itt maradsz. - jelentette ki Klaus.
- Igen.
- Phoebe ugye tudod, hogy amint beszállok abba az autóba - rámutat - mindennek vége és te meg én örökre végeztünk egymással?
- Igen, tudom.
- Mielőtt még elmegyek, hadd mondjak neked valamit! Tudod, kedvesem amíg velem voltál, az én oldalamon, én mindentől megvédtelek és vigyáztam rád, azonban ha te valóban ezt választod akkor attól tartok, hogy könnyen a legrosszabb ellenséged lehetek.
- Te most fenyegetsz?
- Talán.
- Nem félek tőled. Tisztában vagyok vele, hogy sosem bántanál.
- Majd meglátjuk. Ég veled Phoebe! Találkozunk... Mystic Falls-ban. 
Klaus elment. Egy szemhunyásnyi idő alatt elment és magával vitt minden közös élményt. Alig hiszem el, hogy tegnap ilyenkor még jól elvoltunk ma meg már itt állok megint egyedül. Miért vagyok ennyire szerencsétlen? Minden esetere Danielnek nem mondom el, hogy mi történt. Nem akarom, hogy sajnáljanak. A mai napot pedig ezeknek az embereknek akarom szentelni. Meg akarom őket ismerni. Tudni akarok mindent róluk.

Visszamentem a házba, ahol Daniel várt. Figyeltem arra, hogy ne látszódjon rajtam semmi. Nagyon nehéz volt. Legszívesebben bezárkóztam volna egy szobába és kisírtam volna magamból minden bánatot. De tudtam, hogy nem lehet. Most nem.
- Na, sikerült meggyőzni Klaust, hogy maradjatok?
- Vissza kellett mennie Mystic Falls-ba. Remélem nem gond, hogy én itt maradtam? Szeretném megismerni a testvéredet és a feleségét.
- Nagyon örülök neki, hogy maradtál! Ők is nagyon szeretnének megismerni téged. Phoebe, jól érzed magad? Elég sápadt vagy!
- Jól vagyok. Mikor érkeznek a bátyádék?
- Az előbb telefonáltak, hogy sikerült korábban elinduljanak szóval kb. 2 óra és itt vannak.
- Nem gond ha addig lefekszem? Elég keveset aludtam az éjjel...
- Menj csak!

Felmentem a szobába és befeküdtem az ágyba. Klaus részére húzódtam és a párnájába szagoltam. Eszembe jutott, hogy ma reggel még Klaust átkarolva ébredtem, boldogan, most meg itt fekszem egyedül és egy párnát szagolgatok. Most, hogy végre egyedül voltam nyugodtan sírhattam, nem látott senki. Előtört belőlem minden fájdalom, minden érzés. Klaus annyira könnyen meg tud bántani akár akarat nélkül is. Bár tudom, hogy ezt most szándékosan csinálta. Klaus egyik kedvenc módszere, hogy az emberek érzelmeire hagyatkozva próbál fájdalmat okozni az illetőnek és ez többé-kevésbé mindig sikerül  neki. Egy óra sírás után az alvás mellett döntöttem. Már egy ideje nem voltak rémálmaim és remélem, hogy nem is lesznek. A szemeim lecsukódtak én pedig mély álomba zuhantam.

Amikor felébredtem, az órára tekintettem és délután három óra volt. Szent isten, elaludtam! Tom és Lisa már biztosan itt vannak. Ez kínos... Itt egy idegen lány - legalábbis akiről azt hiszik, hogy idegen - én meg itt elalszom. Kibújtam a takaró alól és a tükörhöz igyekeztem. A hajamat kissé elfeküdtem, ezért gyorsan megfésültem és utána pedig megigazítottam a ruhámat is. Nagy levegőt vettem és lenyomtam az ajtókilincset. A lépcső felé igyekeztem és lementem az előtérbe. Nem volt ott senki. Tovább mentem de akkor hirtelen egy számomra idegen női hang szólalt meg a hátam mögött.
- Phoebe?
Amint megfordultam megláttam egy barna hajú nőt. Úristen, ő az? Érzem ahogy az izgalomtól az egész gyomrom görcsbe áll és alig kapok levegőt, de nem mutathatom ki, hogy mennyire örülök a találkozásnak ezért rá mosolygok a barna hajú nőre és kedvesen válaszolok.
- Igen, én lennék. Ön bizonyára, Mrs. Stewart. Örülök, hogy megismerhetem. - Egyszer csak azt veszem észre, hogy Lisa-t ölelem. Nem tudom mi üthetett belém, sosem szoktam ilyent csinálni de hál' istennek Lisa viszonozza az ölelést.
- Igen, én vagyok. És én is nagyon örülök a találkozásnak! Kérlek, hívj csak Lisa-nak. - még mindig mosolyog.
- Rendben. - mondom, félénken és közben az jár a fejembe, hogy megint meg akarom ölelni.
- A többiek az étkezőbe vannak. Már nagyon vártuk, hogy felébredj!
Lisa nagyon színpatikusnak tűnik így első látásra. Mindig mosolyog és jó kedve van. Ez tetszik. Lisa átkarolta a jobb kezemet és az étkezőbe vezetett, ahol már Tom és Daniel vártak minket. Tom szintén sötét hajszíne volt, és magas volt. Ő már kevésbé tűnt jó kedvűnek, de igyekeztem úgy tenni mint aki ezt nem veszi észre.
- Phoebe, örülök, hogy megismerhetlek! A nevem Tom. - majd kezet nyújtott. Amikor a keze az enyémhez ért hirtelen furcsa érzésem volt. Olyan volt mintha Tom megrázott volna, csak sokkal erősebb érzést éreztem. Mintha ... energiával töltene fel. Nem... biztos csak képzelődöm.
- Én pedig, Phoebe. De ezt már tudod.
- Örülök, hogy úgy döntöttél maradsz. - szólt közbe Daniel.
- Én is - mondtam.
- Phoebe, ettél te ma már? Olyan sápadtnak tűnsz. - kérdezte Lisa. Miért mondja ma mindenki ezt? Ennyire látszik rajtam, hogy szakítottam a hibrid barátommal?
- Nem gazán vagyok éhes, köszönöm.
- Ez nem kifogás! Meg fogsz betegedni! Gyere összeütök neked valamit. - majd a konyhába vezetett.
Kíváncsi lennék mennyit tud a rémálmaimról, de ha jól sejtem akkor Daniel mindent elmondott neki. Lehet, hogy csak azért ilyen kedves velem mert sajnál engem. Bementünk a konyhába és együtt nekiálltunk összeütni valami ételt.

* Klaus szemszöge*

Nem hiszem el, hogy Phoebe volt olyan ostoba, hogy nem jött velem. Nemet mondott. Elutasított. Mindössze annyit kértem, tőle, hogy jöjjön vissza. Nem akartam, hogy megismerje azokat az embereket úgyis csak fájdalmat okoznának neki. Elegem,van abból, hogy Phoebe mindig azt hiszi irányítani akarom, még akkor is ha neki van igaza. Igen, irányítani akarom. Mi ebben a rossz? Megszoktam, hogy az emberek, vérfarkasok, hibridek és vámpírok azt teszik amit mondok. És most itt van Phoebe és teljesen megőrjít. Miért lenne olyan nehéz neki, hogy azt tegye amit mondok? Elkerülhetne minden vitát, és megspórolhatna nekem egy csomó felesleges aggodalmat. Amióta ismerem majdnem mindig a közelébe voltam és tudtam, hogy mikor, mit és hol csinál. Nem értem miért jó ez neki de egy biztos: amint visszajön megmutatom neki azt az oldalamat ami idáig nem látott. Azt az oldalamat amit jobb lett volna, ha soha nem lát de csak magának köszönheti! A gondolatmenetemet egy váratlan látogató zavarta meg. Az idióta Damon volt az. Vajon mit akarhat?
- Mit akarsz?
- Szia neked is! Phoebe itt van?
- Nincs. De ha itt lenne sem lenne hozzá semmi közöd, Damon.
- Hol van?
- Épp elcseszi az így is totál elcseszett életét. Menj el!
- Akár elmondod hol van, akár nem úgyis meg fogom tudni! - majd elment.
Ha Damon Salvatore csak egy ujjal is hozzá mer nyúlni Phoebe-hez, akkor nem állok jót magamért. Phoebe csak az enyém még ha ezt nem is meri beismerni magának. Remélem Phoebe-nek nem jár el a szája és legkésőbb holnap visszajön. Ha nem akkor én megyek el érte, de azt nem fogja megköszönni. Most, hogy Phoebe nincs velem úgy érzem újra olyan vagyok mint azelőtt, hogy megismertem. Ez a lány teljesen megváltoztatott engem. Igaz, hogy sokszor felhúzott de bebizonyította, hogy nem lehetetlen engem szeretni. Ezért nagyon hálás vagyok neki. Azt hiszem, hogy amikor vele voltam én is elkezdtem érezni valami nagyon furcsa dolgot. Istenem, miket beszélek?! Érezni? Én? Badarság.
 Töltöttem magamnak egy pohár Whiskyt és a telefonommal a kezembe leültem a kanapéra. Vártam Phoebe hívását de nem hívott. Csak teltek- múltak az órák és semmi. Már kezdtem azt hinni, hogy nem is fog telefonálni de amikor a műtermem felé indultam volna egyszer csak jött egy üzenetem. A kijelzőn Phoebe nevét pillantottam meg. Önelégülten mosolyogtam, majd megnyitottam az üzenetet.

Klaus! 
Csak, hogy tudd: nem volt fair ahogyan ma viselkedtél velem! De mint azt már sokszor mondtam nem vagyok a tiéd, szóval nincs jogod olyan döntéseket hozni amikben rólam van szó. Most nyilván otthon ülsz, és azt várod, hogy mikor hívjalak fel a bocsánatodért esedezve, de nem foglak. Nem bántam meg azt, hogy itt maradtam. Még nem tudom mikor megyek vissza a városba. 
Jó éjt! xx

Gondolkodás nélkül elkezdtem bepötyögni a válaszomat.

Phoebe! 
Milyen jól ismersz... 
Holnap gyere vissza! Ha nem jössz, én megyek el érted! És amint visszaértél mindent meg fogunk beszélni!
Aludj jól! xx 

A küldés gombra kattintottam és elküldtem az SMS-t. Remélem elég meggyőző voltam. Annak, hogy Phoebe teljesen megváltoztatott és kevésbé ismeri a kegyetlen oldalamat van még egy hátránya. Nem vesz komolyan, mert nem fél tőlem. Ezen változtatnom kell. Meg kell értenie, hogy nem csinálhatja mindig azt amit akar csak azért mert ennyire makacs.