Hír

Drága olvasóim!
Először is remélem mindenkinek jól telnek az ünnepek!  :)
A karácsony miatt nem nagyon volt alkalmam írni, a jövő héten pedig elutazom, ami azt jelenti, hogy a következő rész két hét múlva fog felkerülni. Természetesen utána minden visszaáll majd a régi kerékvágásba és hetente lesz új rész :)
Előre is kellemes újévet kívánok mindenkinek! :D

5. rész: Érzelmek rendezése

Sziasztok, itt is van a következő rész! :)
Ez most egy kicsit rövidebb lett, mert nem nagyon volt ihletem de azért remélem tetszeni fog! :)
A véleményeteket most is szívesen várom! :D
Jó olvasást!

Minden elsötétült a fejemben, majd forgolódni keltem és végül arra ébredtem fel, hogy Kol azt kérdezi jól vagyok-e. Minden újrajátszódott bennem, hiszen az egész álom olyan valóságszerű volt. Klaus kijelentette, hogy csak az övé vagyok, ami nekem nem tetszett, és akkor minden sokkal rosszabb lett mert még egyedül is hagyott.
- Phoebe, biztos jól vagy?- kérdezte Kol.
- Jól vagyok, de tényleg. Nem akartalak felébreszteni!
- Semmi gond. Mit álmodtál?
- Bonyolult... De lehet egy kérésem?
- Akár kettő is!
- Ne szólj Klausnak arról, hogy megint rémálmom volt.
- Megint?! Szerintem ezt meg kéne beszélned vele de a te döntésed. Mindenesetre én hallgatok mint a sír.
- Köszönöm.
Az órára néztem és reggel 8 óra volt. A fejem ismét sajogni kezdett, de nem foglalkoztam vele mert nem akartam még ennél is jobban idegesíteni Kolt az "emberi hülyeségeimmel" ezért kimentem a fürdőbe és egy pohár hideg vizet megittam. Miután visszamentem a nappaliba láttam, hogy az egész szoba borzalmas állapotban van, és ha ezt Klaus látná biztos biztos feldühödne, és én azt nem szeretném megvárni. Úgy döntöttem elkezdem összeszedni az üres üvegeket, még ha ennek Kol nem is örül mert aludni próbál. De nem szólt egy szót sem, sőt ellenkezőleg! Felállt, a kanapéról és felém indult egy üres üveggel a kezében.
- Mit csinálsz?!
- Rendet rakok. Inkább nem szeretném megtudni mit szól majd Klaus ehhez... - majd a nappalira mutattam a két kezemmel.
- Phoebe, én rángattalak bele ebbe az egészbe, tehát az a minimum, hogy én rakok rendet. Vagyis inkább a szobalány... De ez mindegy is! Most pedig feküdj vissza, és tedd azt amit én! Próbálj meg aludni még egy pár órát, ugyanis ha a bátyám vissza ér nemigen lesz rá lehetőséged. Ráadásul látszik rajtad, hogy másnapos vagy és ezen csak az alvás segíthet.
- Én is rendet tudok rakni... És nem vagyok olyan álmos.- hazudtam.
- Persze, én meg nem vagyok helyes... Egy jó tanács! Háromszor gondold át mielőtt egy ősnek hazudni akarnál!
- Na jó, meggyőztél!
A hálószoba felé vettem az irányt, elvégre az kényelmesebb volt mint a kanapé. Hamar lecsukódtak a szemeim és elaludtam. Amikor felébredtem két dolog volt az ami eszembe jutott. Egy jó dolog és egy kevésbé jó. A jó az volt, hogy nem álmodtam semmit. A rossz az volt, hogy a gyomrom korgására ébredtem fel. Ezért kimentem a nappaliba és elhatároztam, hogy rendelek valami kaját. A nappaliba érve azonban Klaus pillantottam meg. (Kolnak sikerült rendet varázsoljon, ez azonban még nem jelenti azt, hogy Klaus nem jött rá a tegnap estére.)
- Klaus, hogy-hogy már meg is jöttél?
- Már?! Kedvesem, dél van.
- Mi?!
- Ahogy hallottad. Elég sokáig aludtál.
- Most már hajlandó  vagy nekem elmondani, hogy mit mondott neked Claire?  És hol van Kol?
- Azt hiszem már a távozásom előtt jóval elment... És igen, elmondom neked, hogy mit mondott de nem itt. Amint ettél elviszlek egy helyre, és ott majd remélhetőleg minden titokra fény derül.
Bólogattam, mert nem tudtam mit mondani Klausnak a kijelentésére, ugyanis erre nem számítottam! Azt hittem egy évszázadot kell majd várjak amíg elmond egy aprócska részletet is. Miután megettem a késői reggelimet, felvettem egy farmert, és egy barna felsőt, egy kabáttal.
- Kész vagyok!- toporzékoltam az ajtó előtt.
- Remek, akkor indulhatunk is!
Amint beültünk az autóba nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzek rá arra, hogy hova is megyünk.
- És pontosan hova megyünk?
- Egy helyre ami nagyon közel áll a családodhoz.
- Mi? A családomhoz?! Klaus te tudsz bármit is róluk?
- Fogalmazzunk úgy, hogy megtudtam róluk valamit. És ezt fogom neked elmondani, kedvesem.
- De mégis mit tudtál meg róluk? Élnek?
- Kedvesem, nyugalom! Mindent a maga idejében.
Klaus megtudott valamit a családomról. Ez azért különös mert, volt idő amikor én is kerestem őket de hiába. Sehol nem találtam semmit... Klaus meg alig 24 óra leforgása alatt talál róluk valamit. Én sosem láttam a szüleimet, még csak képről sem ennek következtében soha nem tudtam milyen egy igazi család. Persze laktam különböző családoknál, de mindegyiknek az lett a vége, hogy kidobtak vagy én jöttem el. Valamiért sosem szerettek. Még csak 16 voltam, de elegem lett abból, hogy a nevelő szüleim egyfolytában ittak, és veszekedtek. Előfordult, hogy megütöttek és én ezt már nem bírtam, ráadásul a barátom is nemrég szakított velem szóval eljöttem. Nem tudtam hova mehetnék, ezért fogtam magam és elindultam előre. Megállás nélkül sétáltam, mert féltem ha észreveszik, hogy eljöttem utolérnek és visszavisznek. Amikor elég távol kerültem a házunktól lassítottam a tempómon és megálltam egy kicsit pihenni. Észrevettem, hogy a fejemen lévő seb vérezni kezd ezért egy zsebkendőt nyomtam a sebemhez. Amikor végre elértem a pályaudvarhoz, a legelső vonatra felszálltam ami Mystic Falls-ba ment. A vonaton megpróbáltam aludni egy kicsit de nem nagyon ment. Amint megérkeztem Mystic Falls-ba első dolgomnak láttam, hogy keressek magamnak valami munkát, hiszen nem volt valami sok megtakarításom és laknom is kell valahol. Hál' istennek pont megüresedés volt a Grill-ben ezért felvettek. Lakást is találtam, és végre úgy éreztem, hogy végre rendeződni kezd az életem, de még nagyon magányos voltam. Az egyik este megjelent a Grillben Klaus. Egyből tudtam, hogy van benne valami, különös... Megmagyarázhatatlan...
- Min gondolkoztál el?
- Semmin. Csak a megismerkedésünkön... Mikor érünk oda?
- Ami azt illeti itt vagyunk!- mondta Klaus.
Egy tipikus fehér-kerítéses amerikai hát volt. Klaus szállt ki először, majd kinyitotta nekem az ajtót. A gyomromban erős görcsöt éreztem, hiszem nem tudtam mire számíthatok. Azt sem tudtam miért vagyok most itt... Klaus bekopogott az ajtón mire egy 40'es éveiben járó magas, barna hajú férfi nyitott ajtót.
- Jó napot! Miben segíthetek?
- Jó napot, a nevem Nicklaus Mikaelsson és Tom és Lisa Stewart-ot keresem. Itt laknak?
A Stewart név hallatán nagyon megilletődtem. Lehetséges, hogy ez az ember az apám? Lehetséges, hogy ez az az ember aki 17 évvel ezelőtt lemondott rólam?
- Az én nevem Daniel, és Tom a testvérem de ők most sajnos nincsenek itthon. Átadhatok valamilyen nekik?
Nekik. Szóval élnek. Én végig Klaus mellettem álltam és úgy éreztem, hogy ha most azonnal meg kéne szólaljak nem menne. Alig kaptam levegőt, amikor rájöttem, hogy ez az Daniel itt előttem a bácsikám.
- Ami azt illeti, szánna ránk pár percet?- kérdezte Klaus.
- Persze, jöjjenek be!- invitált be minket Daniel a házba.
Amint beértünk szembesültem azzal a ténnyel, hogy az egész ház rendkívül elegáns és abban már biztos voltam, hogy nem azért hagytak el a szüleim mert nem volt elég pénzük arra, hogy felneveljenek. De akkor miért?
- Egyébként a hölgy, a testvérem, Phoebe Mikaelsson.
Egyből kapcsoltam, hogy Klaus azt akarja, hogy Daniel ne tudja meg a családnevemet ezért megpróbáltam teljesen hétköznapian viselkedni.
- Örvendek! - mondta Daniel.
- Én úgyszintén!
- Ugye nem bánjátok, ha tegeződünk? 
Klausszal mind a ketten bólintottunk majd Daniel egy dolgozószobába vezetett minket. A szoba teli volt festményekkel és könyvekkel. Olyan könyvekkel amiknek a címükből semmit nem értettem. Miután leültünk Klaus belekezdett a mondandójába.
- Tudod, sokat hallottam a családotokról. Arról, hogy milyen nagy hatalmatok van szerte a világban. Tudok arról, hogy mik vagytok és arról is, hogy nagyon erősek vagytok. Ezért az elején tisztázni akarom, hogy nem akarok nektek semmi rosszat szóval a saját érdeketekben mondom, hogy légy együttműködő!
- Tudtam, hogy nem lett volna szabad beinvitáljalak! - Daniel felállta majd megragadta a nyakamat és egy kést nyomott hozzá. Így jobban átgondolva, szerintem ezért kellettem én ide. Csalinak. Klaus nagyon jól, tudta hogy ha Daniel rájön arra, hogy vérfarkas vagyok akkor nem fog bántani. De abban száz százalékig biztos voltam, hogy Klaus sem akarja, hogy megtudja Daniel, hogy én elméletileg az unokahúga vagyok. - Én viszont tisztában vagyok vele, hogy te mi vagy, és abban is, hogy a lány nem vámpír. Ő egy...
- Vérfarkas. - fejezte be helyette a mondatot Klaus. - Mint mondtam, ha segítesz akkor senkinek nem fog bántódása esni!
- Mit akarsz?
- Ez elmúlt napokban olvastam legendákat a vérfarkasok különös viselkedéséről. Arról, hogy lehetnek látomásaik, rémálmaik, és félelmeik. Ismered a legendát?
- Hogyne ismerném. A családom alkotta. Ha egy vérfarkas túl közel kerül egy vámpírhoz, akkor nagyon ritkán kialakulhat köztük - legalábbis a vérfarkas felől - olyan kapcsolat ami mély érzelmeket és nagy félelmet takar. Persze ez inkább akkor szokott előfordulni ha a vérfarkas magányos. Én egész életemben egyszer találkoztam ilyennel... Nagyon ritka. - időközben Daniel elvette a kést a nyakamtól.
- Hogy lehet megszüntetni?
- Nem lehet. Ez nem olyan mint a kötődés, hogy elengeded az illetőt és mindennek vége. Egy idő elteltével vagy véget ér, vagy nem.
- És a rémálmok? Azok mitől vannak?
- Erre nincs bizonyíték, csak sejteni lehet, hogy rémálmok akkor alakulnak ki ha a vérfarkas túlságosan is  megszeret egy olyan vámpírt akivel szemben félelmei vannak. Talán a Phoebe-nek vannak ilyen gondjai? Mert az előbb látottakból az már teljesen világos lett a számomra, hogy nem a húgod...
Jézusom ez nagyon kínos. Én nem szeretem Klaust! Vagyis még sosem gondolkoztam el azon, hogy mit érzek Klaus iránt... Ő mindig itt volt nekem amikor szükségem volt rá, de nem félek tőle! Illetve... Talán attól félek, hogy magához akar láncolni de ezt nem nevezném olyan nagy félelemnek.
- Nekem csak... Néha rémálmaim vannak ennyi az egész - mondtam.
- És mit látsz a rémálmaidban?
- Semmit. Erről nem akarok beszélni! - majd felálltam. - Klaus induljunk, kérlek. Felesleges volt idejönnünk!
- Phoebe, nyugodj meg és ülj vissza a helyedre! Végre megtudtuk, hogy mitől vannak rémálmaid. Már csak arra kell rájöjjünk, hogy mit kell tegyünk annak érdekében, hogy ne legyenek!
- Mondtam már, hogy erre nincs megoldás! - mondta Daniel.
- Daniel, én már élek egy jó pár éve és még nem találkoztam olyan varázsigével vagy átokkal amire ne lett volna megoldás. Csak megfelelő boszorkány kell hozzá. És pont ettől nehéz az egész. Tegnap elvittem Phoebe-t egy boszorkányhoz akiről azt hittem bízhatok benne de nem. Nem akart segíteni mert a varázslathoz a szellemekkel kellett volna kapcsolatba lépjen...
 Tehát ezért ölte meg Calire-t ... Már értem. De még ez sem elég indok arra, hogy valaki csak úgy megöljön valakit.
- Megnézem mit tehetek, de kizárólag a lány miatt. Töltsétek itt az éjszakát. Már elég késő van...
- Köszönjük! - mondtam.
Amint felértünk a vendégszobába megkértem Klaust, hogy maradjon itt Ő pedig nem tiltakozott. Már régóta nem voltunk együtt. Egy ideje elég távol kerültünk egymástól, és ennek valószínűleg az az oka, hogy az utóbbi időben eléggé szét voltam csúszva, ahogy Klaus is. Klaus hevesen csókolni kezdte a számat majd egyre lejjebb és lejjebb ment. Amikor a nyakamba harapott éreztem, hogy a vénáimból kicsorduló vér fájdalmat okoz nekem de nem zavart. Hagytam, hogy azt tegye velem amit akar mert egyre jobban kezdtem beismerni magamnak, hogy érzek valamit Klaus iránt. Csak még enm tudom hova tenni ezt az érzést.

Hajnali kettő lehetett, amikor felébredtem ugyanis megszomjaztam. A konyha felé tartottam - és közben reménykedtem, hogy nem tévedek el - amikor Danielbe ütköztem.
 - Azt hittem már alszol!
- Már aludtam. Csak megszomjaztam. Merre van a konyha?
 Daniel rám mosolygott majd intett, hogy menjek utána. Amint odaértünk töltött nekem egy pohár ásványvizet és eközben a szemem megakadt valamin. Egy fényképen, amin két felnőtt volt és egy csecsemő. Nem tudtam mit gondoljak, hiszen lehet, hogy én vagyok azon  a képen! De ha elhagytak nem az lenne a logikus, hogy kidobják vagy megsemmisítik az össze rólam készült fényképüket?
- Ők kicsodák? - kérdeztem majd az ujjammal a fényképre böktem.
- Ő a testvérem és a felesége. A kislány pedig a ...  A lányuk volt.
- Csak volt?! Mi történt vele? - tudtam, hogy udvariatlanság a részemről, hogy ilyeneket kérdezek de muszáj volt tudnom!
- Nézd Phoebe, ez egy fájdalmas történet és mi sosem szoktunk erről beszélni... De valamiért megbízom benned, hogy miért azt magam sem tudom. És éppen emiatt úgy érzem képes vagyok elmesélni neked a történetet ha valóban érdekel...
- Érdekel!
- Akkor azt hiszem az lesz a legjobb ha leülünk! Hosszú történet lesz!

4. rész: Tudatlanság

Sziasztok, itt is van az új feji:) 

Remélem mindenkinek tetszeni fog *-* 

Mint mindig, most is kíváncsi vagyok a véleményetekre!:)

Jó olvasást! 

Amikor Klaus belépett a szobába, láttam rajta, hogy meglepődött azon, hogy még mindig itt vagyok. Nem tudtam, hogy most mi fog következni, ideges lesz és elkezd velem ordibálni, vagy higgadtan a szemembe mondja, hogy már nem bízik bennem. Azt hiszem az utóbbi sokkal rosszabb lenne, ugyanis Klausnak az évek múlása alatt sikerült kialakítania egy olyan képességet, amelynek segítségével pillantatok alatt el tudja érni, hogy az adott személy a lehető legrosszabbul érezze magát.
- Mit keresel még mindig itt?- kérdezte nyugodtan, majd lerakta a kulcsát az asztalra.
- Nem fogok elmenni.
- Phoebe, ha nem lettem volna elég világos két órával ezelőtt akkor, most megismétlem. Végeztünk egymással!
- Klaus, én elismerem, hogy hülye voltam, de meg kell értsd, hogy nem irányíthatsz! Én nem vagyok a hibrided! És csak, hogy tudd, azért maradtam itt mert azt hittem meg tudjuk beszélni a történteket, de látom, hogy reménytelen.
- Azt hiszem kedvesem, te nem vagy tisztában az "irányítás" fogalmával.
- Akkor, ha jól sejtem felesleges volt megvárnom téged, ugyanis te hajthatatlan vagy abban, hogy neked van igazad. Tényleg az lesz a legjobb ha elmegyek...
Nem vártam, hogy Klaus bármit is mondana ezért automatikusan az ajtó felé indultam, de akkor valami megváltozott. Klaus az utamba állt, és nem hagyta, hogy kimenjek az ajtón.
- Tudod mit? Ha már itt maradtál akkor velem fogsz visszamenni, három nap múlva.
- Mi? Az előbb finoman a tudtomra adtad, hogy menjek el innen, most meg kijelented, hogy veled megyek vissza? Mit tervezel?
- Próbálom megakadályozni, hogy egy útszéli kocsmában leidd magad, ezért velem fogsz hazajönni.
- Már megint kezded! Miért nem lenne neked egyszerűbb ezt mondani: Phoebe, mit szólnál hozzá ha velem jönnél haza? Nem terveztem italba fojtani a gondjaimat, de ezek után nem maradok itt!
- Jól van, akkor most elmondom, úgy, hogy megértsd: nem hagyhatod el a hotelt, az engedélyem nélkül.
- Tessék?!- kérdeztem megdöbbenve, majd az ajtókilincset készültem lenyomni de zárva volt. - Nyisd ki!
- Sajnos kénytelen leszel velem tölteni ezt a három napot. A hotelt a hibridjeim védik, szóval senki nem megy se ki, se be.
- Nevetséges vagy! Klaus, nyisd ki az ajtót!
- Phoebe, mindössze három napról van szó, ha kibírod, akkor eltekintek a kis jelenetedtől, amit a bálon rendeztél.
- Itt nem a három napról van szó. Egyszerűen nem akarok itt maradni! Veled.
Miután kezdtem belátni, hogy Klaus tényleg nem fog kiengedni, a fürdőbe mentem és megpróbáltam egy kicsit lenyugodni. Ez idő alatt Klaus a nappaliban volt. Amikor mindennel végeztem, eszembe jutott, hogy oda kéne telefonáljak a Grill-be, hogy nem leszek egy pár napig, ezért a telefonomért nyúltam, de nem volt a táskámban.
- Te elvetted a telefonomat? - kérdeztem felháborodottan. 
- Amint haza értünk visszakapod. És ne aggódj már értesítettem a főnöködet, hogy rosszul érzed magad. Szerintem pihenj le, elég késő van.
- Máris, apuci. - majd halószoba felé indultam.
Nem hiszem el, hogy Klaus tényleg nem enged el. Leültem az ágy sarkára, és azon kezdtem gondolkozni, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna az életem ha nem találkozok egyetlen vámpírral sem. De nem bántam meg. Klaus bármennyire is keménynek akar tűnni én tudom, hogy nem ilyen. Ezt a három napot meg csak kibírom valahogy. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a szemeim lecsukódnak, én pedig mély álomba zuhanok.

Másnap reggel, szakadó esőre ébredtem. Amikor megfordultam azt láttam, hogy Klaus mellettem fekszik és engem néz.
- Mióta vagy itt?- kérdeztem.
- Amióta elaludtál. Tudod, amikor alszol olyan nyugodt vagy, hogy öröm nézni.
- Mit tereztél mára?
- Legyen meglepetés! De öltözz melegen, ugyanis odakint elég hideg van.
Miután befejeztük a beszélgetést, a fürdőbe mentem és megpróbáltam emberi formát varázsolni magamra. Fél óra elteltével, végre sikerült elkészülődnöm. Klaus a nappaliban várt.
- Kész vagy? - kérdezte.
- Igen.
Amint kiléptünk a hotelből, újra szabadnak éreztem magam, pedig nem voltam az, hiszen még mindig Klaussal voltam. Nem tudom, hogy hova akar vinni Klaus, de nem lehetett túl közel ugyanis kocsival mentünk.
- Egy kávézó?!- kérdeztem meglepetten.
- Valamit enned kell!
A kávézóba, beérve megcsapta a meleg levegő az arcomat. Egyébként az egész nagyon lakályos volt, mindenhol kis asztalkák voltak székekkel, és az eladók is kedvesnek tűntek. Egy kb. 50 éves, barna bőrű nő jött felénk. Bizonyára a rendelésünket akarta felvenni.
- Nicklaus Mikaelsson. Nem hittem volna, hogy még látlak errefelé valamikor.
- Claire, bevallom én sem terveztem a visszatérést ide. Hoznál valamit a barátnőmnek, enni?
- Persze. 
Egyből leesett, hogy a nő és Klaus régebb óta ismerik egymást, de az, hogy Klaus a barátnőjének hívott váratlanul érintett. Nem igazán volt hosszú kapcsolatom, ugyanis valakinek a barátnője lenni az egyenlő a birtoklással, és én sosem tudtam elviselni, ha valaki uralkodni akart felettem. De persze, ezen most jót nevettem.
- Barátnődnek?!- még mindig nem tudtam abbahagyni a nevetést.
- Jobb lett volna, ha azt mondom a foglyomnak?- vágott vissza Klaus.
- Nem vagy vicces! Egyébként honnan ismered ezt a Claire-t?  
- Volt egy pár évtized, amikor itt éltem az 1960'as években. Ebben az időben megszállottam kerestem egy hasonmást, hogy hibrid lehessek, tehát Claire és én kötöttünk egy megállapodást, miszerint ő segít nekem egy Petrova hasonmást találni, én pedig elmegyek a városból.
- Miért segített neked? Úgy értem biztos nyomós oka lehetett, mert neked az emberek nem szoktak csak úgy segíteni...
Időközben megérkezett, a reggelim is.
- Abban az időben, ittlétem alatt eléggé megcsökkent a város lakossága, Claire pedig mint boszorkány, a segítségét ígért azért cserébe ha utána elmegyek.
- És segített?
- Igen. Egy nehéz varázsigét alkalmazott, aminek a segítségével a túlvilággal lépett kapcsolatba. De minden hiába volt, mert nem létezett hasonmás. Claire hosszú ideig nem tudott varázsolni, én pedig a szavamat betartva elhagytam a várost. Egyébként ha érdekel egy lassító varázsige miatt él még, és nem vámpír.
 - Érdekes sztori.
- Ha végeztél, velem jönnél?
- Ööö oké...
Felálltunk az asztalunktól és az emeletre mentünk. Claire is ott volt. Őszintén szólva nem nagyon értettem ezt az egészet. Mit keresünk még mindig itt?!
- Klaus, mit tervezel? Ez az egész nekem nagyon nem tetszik...
- Nyugalom, kedvesem. Az igazság az, hogy szeretném ha hagynád, hogy Claire elvégezzen rajtad egy varázslatot.
- Egy mit?!
- Nem tetszik, hogy az álmaidban azt látod, hogy meg akarlak ölni. Éjszaka sírtál álmodban.
- Klaus én nem álmodtam semmit. Ha mégis álmodtam volna, akkor arra emlékeznék. Semmi szükség, hogy belemásszanak a fejembe! Ami pedig tegnap az autóban történ az...
 - Az nem normális. - fejezte be a mondatot helyettem Klaus. - Phoebe, én már döntöttem. Szeretném ha hagynád, hogy Claire végezze a dolgát.
- Nem fog fájni. - szólt közbe Claire.
- Nem, nem és nem! Nem engedem, hogy a gondolataim között turkáljon akárki is!
- Pedig mi ma innen addig nem fogunk elmenni, amíg nem tudjuk miért vannak rémálmaid, úgyhogy jobb ha most rögtön elkezdjük.
- Nézd, Phoebe. Én nem ismerlek, de Klaust annál inkább. Tudom, hogy addig erőltet valamit amíg el nem éri a célját, legyen szó bármiről. Viszont ahhoz, hogy elvégezhessem a varázslatot a teljes együttműködésedre lesz szükségem. Minél hamarabb elkezdhetjük, annál hamarabb elmehetsz innen.- mondta Claire.
- Jó. Csináljuk!
Egy gyertyákkal teli szobába mentünk, amiben egy szék volt a sok gyertyán kívül. Én leültem, Klaus pedig az ajtóban ácsorgott. Ez idő alatt, Claire valami varázsigét makogott, olyan nyelven, hogy én abból egy szót se értsek, de ahogy elnézem Klaus sem értette amit mond. A tizedik percben már kezdett unalmassá válni, amit csinál de akkor hirtelen elkezdett vérezni az orra, és mindent sokkal hangosabban mondott. Én egy hirtelen löketet, éreztem a testemen, majd elájultam.

Amikor magamhoz tértem, még midig Claire-nél voltunk, de már odakint besötétedett. Klaus nem volt a szobában ezért elhatároztam, hogy megkeresem. Miután az egész lakást körbejártam odalent találtam meg. Idegesnek tűnt, mert ivott.
- Mi a baj?
- Phoebe, nem lett volna szabad ilyen korán felkelj...
- Hol van Claire?
- Megöltem.
- Hogy mit tettél?! És mégis miért?
- Mert hasznavehetetlen volt.
- Miattam, ölted meg igaz? Mert olyan dolgot látott a fejembe, ami neked nem tetszett. - miközben ezt Klausnak mondtam, a szemeimből egy könnycsepp gördült le, amit igyekeztem gyorsan letörölni, hiszen én még soha sem sírtam Klaus előtt.
- Phoebe, nem miattad öltem meg. Te nem tehetsz róla.- majd közelebb lépett és az kezét az arcomra tette.- Azt hiszem, az lesz a legjobb ha most visszamegyünk a hotelbe.
- Klaus, mit mondott neked Claire?
- Már mondtam, hogy nem érdekes. Azt hiszem, az lesz a legjobb ha elfeledtetem veled ezt a mai napot.
- Ne! Nem kérdezek többet, mert tudom, hogy előbb-utóbb úgy is elfogod mondani, de nincs jogod dolgokat kitörölgetni a fejemből!
Láttam, Klauson, hogy  nagyon rossz kedvében van, ezért nem firtattam a történteket, előbb- utóbb úgy is elmondja. Beszálltunk a kocsiba, és Klaus úgy vezetett mint egy őrült. Még sosem láttam ilyennek. Jelenleg engem is képes lett volna bántani, ha felidegesítem ezért inkább meg sem szólaltam. Csak azt nem értem mi lehet annyira súlyos, hogy megölte Claire-t.
Amikor megérkeztünk a hotelbe, meg mindig jeges volt a hangulat. Klaus rendelt nekem vacsorát, és miközben én ettem ő átment a hálószobába telefonálni. Nagyon aggasztott Klaus viselkedése, hiszen még soha nem titkolózott előttem.
- Phoebe, kedvesem el kell menjek, de reggelre visszajövök. Áthívtam Kolt, hogy vigyázzon rád. Valószínűleg mindjárt ide ér.  
- Klaus, könyörgöm avass be, hogy mi ez a nagy titkolózás mert megőrülök!
- Mindent  el fogok mesélni, de még nem most. Még semmiben sem vagyok biztos.- egy puszit nyomott a fejemre majd kiment.
Kol nemsokkal Klaus távozása után meg is érkezett. Jobb is, hogy ő jött, mert még tisztázni akartam vele azt, hogy miért akarta, hogy itt maradjak. Hiszen ha én hazamentem volna, akkor most nincs ez az egész...
- Phoebe, jó újra látni.
- Megtudhatnám, hogy miért mondtad azt, hogy maradjak itt? Klaus kért meg rá igaz?!
- Először is: nyugalom, hidd el nekem nagyon bejön amikor egy szépség mint te ilyen heves, de így nem jutunk egyről a kettőre. Azért vettelek rá a maradásra, mert Klaus megkért rá, és én tartoztam neki eggyel. Másrészt, így legalább élvezheted a társaságomat.
- Most azt akarod, mondani, hogy Klaus végig tudta, hogy nem fogok elmenni? Amikor tegnap éjjel megérkezett még el is játszotta a sértődöttet...
- Hát igen. Ez Klaus. Sosem tudhatod mit várj tőle...
- És azt tudod, hogy most miért ment el?
- Nem igazán érdekelt, amint szólt, hogy vigyázzak rád, gondolkodás nélkül idejöttem. Mivel szeretnéd tölteni, reggelig az időt? - majd közelebb lépett - Ami azt illeti nekem lenne pár jó ötletem...
- Undorító vagy!- majd ellöktem magamtól. - De ha már így megkérdezted mi lenne ha elvinnél bulizni?
- Nem lehet. Klaus megtiltotta, hogy akárki bejöjjön, vagy kimenjen a szobából. De ha jobban belegondolok, ettől mi még jól érezhetjük magunkat.
- Ezt most, hogy érted?
- Nézz körül. Van egy csomó pia, van egy jó minőségű hangszóró, és még több pia... Minden lehetőség adott a bulizásra! Mit szólnál ha kezdenénk egy egyszerű kérdezz-felelek-kel?
- Szabályok?
- Én kérdezek valamit, és ha hazudsz, akkor iszol, és ugyanez fordítva.
- Honnan fogom tudni, hogy hazudsz-e?
- Hagyatkozz a megérzéseidre!
Miután mindent előkészítettünk a játékhoz: zenét, piát és még több zenét, leültünk egymás mellé a fotelbe, és kezdetét vette a játszma. Először Kol kérdezett.
- Mi fogott meg Klausban? Én sokkal jobban nézek ki...
- Nem tudom... Talán az, hogy mennyire másképp viselkedik mint azok az emberek akiket Klaus előtt ismertem meg.
- Rossz válasz! - majd elém tolta a whiskys poharat, én pedig kiürítettem azt.
- Jól van, én jövök. Van ezen a földön olyan lény, akit jobban szeretsz mint saját magadat? Tudom nehéz kérdés...- sóhajtottam.
- Inkább igyunk! - majd automatikusan kitöltött 2 pohár whiskyt, és az egyiket megitta a másikat pedig felém tolta. 
- Ezt most nem mondod komolyan?!
- Phoebe, nem szeretem magamat ha erre akartál rákérdezni de ez egy elég hülye kérdés volt. Én jövök! Nem félsz attól, hogy túlságosan is szókimondó ember vagy?
- Nem.
Úgy kb. hajnali egy lehetett amikor rájöttem, hogy már felesleges játszanunk, mert akár hazudunk akár nem, mindig iszunk. Fáradtságot még egyáltalán nem éreztem hiszen a fél napot átaludtam, aminek most nagyon örültem, ugyanis elég gáz lett volna, ha bealszok a buli közepén. Kol szemmel láthatólag sokkal józanabb volt mint én, ugyanis nekem már kezdtek zavarosak lenni a gondolataim, ő pedig még mindig úgy viselkedett mint amikor idejött.
- Van fogalmas róla, hogy Klaus meg fog ölni engem, amiért leitattalak?
- Én józan vagyok.- majd megpróbáltam felállni, de nem sikerült és visszaestem a kanapéra. - Egyébként meg én inkább a számla miatt aggódnék, sikerült megháromszorozzuk a szoba árárát, annyit ittunk.
- Emiatt ne aggódj. Elég csak rákacsintsak a recepciós lányra és már törölve is van az egész lista!
- Klaus utálja ha bulizok. Mielőtt idejöttünk átbuliztam egy éjszakát az egyik barátommal és nem volt valami boldog tőle...
- A bátyám törődik egy lánnyal... Azt hiszem erre innunk kell!
Az órák csak teltek-múltak és mi még mindig buliztunk. Olyan hajnali 4 lehetett amikor befejeztük, de nem emlékszem. Körülöttünk mindenhol üvegek voltak. Én a kanapén, Kol pedig a szemben lévő fotelben aludt. Amikor végre elaludtam megint rémálmom volt.

Ugyanabban a sötét szobában voltam mint a múltkori álmomban. Klaus mellettem ült és azt várta mikor kelek fel. Amikor végre magamhoz tértem, kezdetben nem éreztem semmit, de aztán Klaus behozatott egy '20as éveiben járó fiút és egy késsel megsértette a nyakát, úgy hogy az vérezni kezdett. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy az egész testem a fiú vérére gondol, és megszűnik létezni körülöttem a világ. Megtörtem, és inni kezdtem a fiú véréből Klaus pedig elégedetten mosolygott mellettem. 
- Most már örökre hozzám tartozol! 
- Az lehetetlen...
- Csak hozzám...- ismételte magát.
Klaus felállt és kiment a sötét szobából az ajtót pedig kulcsra zárta. Egyedül maradtam. Beigazolódott az amitől a legjobban féltem. Azt kell tegyem amit Klaus mond, hiszen már hozzá tartoztam.

3. rész: Az álom

Sziasztok, itt is van az új rész, remélem mindenkinek tetszeni fog!:)
És köszönöm, a sok komit :) Puszi.

Hányinger, kialvatlanság, fejfájás. Ezek azon dolgok amiket akkor éreztem amikor magamhoz tértem. Fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok, ugyanis nem volt erőm kinyitni a szememet. Legszívesebben aludtam volna tovább, de az ablakon beszűrődő fény, megakadályozott benne. Amikor, végre erőt vettem magamon és kinyitottam a szemeimet, nem várt meglepetésre számítottam. Klausnál voltam. Klaus pedig az ágyam előtt állt. Ha nem tudnám, hogy nem fog bántani, akkor talán még ijesztőnek is tartottam volna a helyzetet.
- Van fogalmad róla, hogy hol találtalak meg?- kérdezte, feszülten Klaus.
- Nincs, de azt hiszem jobb is ha nem tudom...
- Világosan megmondtam neked, hogy menj haza! Te pedig annak ellenére, hogy nagyon jól, tudtad, hogy ma este velem jössz egy bálba, képes voltál elmenni a Grillbe és Damon Salvatore társaságában leinni magadat a sárgaföldig. Gratulálok, Phoebe Stewart! Most aztán nagy elismerést nyertél a szememben!
- Klaus, engem nem érdekel sem az elismerésed, sem a hülye bálod. Azért megyek veled, mert megkértél. És azzal iszom le magamat, és akkor amikor akarom! Most pedig hagyj aludni, ha már iderángattál. Tényleg, miért hoztál ide?!
- Az legyen az én dolgom... Sajnálom, Phoebe de ha időben odaakarunk érni akkor el kell indulnunk. Útközben aludhatsz. A fürdőben találsz magadnak ruhát az utazáshoz. Rebekah adta kölcsön, szóval a méret jó lesz.
- Nagyszerű.- válaszoltam unottan.
Nagy léptekkel a fürdő felé igyekeztem, majd laza mozdulattal, megváltam a ruháimtól és zuhanyozni kezdtem. Felemelő érzés volt, ahogyan a meleg víz a testemhez ért, legszívesebben egész nap a zuhany alatt álltam volna, de nem lehetett. Rebekah pontosan ugyanazt a méretet hordta amit én, és az ízlésünk sem sokban különbözött. Szóval a ruha tetszett. Miután felöltöztem megjelent az ajtóban Klaus.
- Kész vagy?
- Igen, nagyjából...
- Remek, akkor indulhatunk is. Éhes vagy?
- Nem bírok, semmi ehetőre gondolni... Nincs véletlenül egy fejfájás-csillapító gyógyszered?
- Lehet, hogy furcsa, de nem tartok itthon gyógyszert, kedvesem.- mondta cinikusan.
Miután beszálltam az autóba az órára pillantottam, és megláttam, hogy még csak 11 óra van. Én nem vagyok olyan jó ebben a bál-témában, de az ilyeneket nem este szokták tartani? Persze az is lehet, hogy csak hosszú az út.
- Pontosan hova megyünk?
- Denverbe.
Így már mindent értek. Denver nagyon messze van innen... Elég hosszú kocsikázás elé nézünk, szóval jobbnak láttam aludni egyet. Amint a szemeim lehunytam, mély álomba zuhantam.

Egy szobában voltam. Egy nagyon sötét szobában. Nem volt bent senki csak én... Az ajtó zárva volt. Bezártak. Én ordítottam de senki nem hallotta meg a kiabálásomat. Miután már kezdtem belátni, hogy reménytelen kiabálnom, mert úgysem hallja meg senki leültem a földre és sírni kezdtem. Majd, miután már kisírtam a szemeimet, valaki belépett a szobába. Nem láttam, hogy ki az, hiszen korom sötét volt. De amint meghallottam a hangját egyből tudtam, hogy ki az. Klaus volt az.
- Most már elhiszed, hogy csak hozzám tartozol? - kérdezte.
A félelemtől, még lélegezni sem tudtam rendesen. Minden egyes levegővételnél erős fájdalmat éreztem. Valami megváltozott. Klaus annyira más volt. Először elrabolt, most meg bezárt ide. A félelem átjárta az egész testemet, és úgy éreztem, hogy a legrövidebb mondat kimondásához, is a legnagyobb érőt kell összegyűjtsem a testemben.
- Miért, csinálod ezt velem? 
- Ezerszer elmondtam neked, hogy azt akarom, hogy olyan legyél mint én, de te nem vettél komolyan. Most végre megláthatod, hogy nem vicceltem. - majd egy gyors mozdulattal a szájához kapta a karját és megharapta saját magát. - Igyál!- utasított. 
- Nem! Nem kényszeríthetsz!
- Vagy iszol önszántadból, vagy neked lesz a legkeservesebb átváltozásod a világon. Van választásod kedvesem. Csak annyit kérek, hogy döntsd el mit akarsz! 
- Gyűlöllek! 
- Rendben, így is csinálhatjuk! - majd felém lépett és a karját erőteljesen a számhoz szorította. Esélyem sem lett volna hárítani, Klaus ugyanis a másik kezével a nyakamat szorította. Miután elérte, hogy lenyeljem a vérét, sokkal rosszabb volt. Az elején még nem éreztem semmit de aztán egy roppanást éreztem a nyakamon. Klaus valóban megtette. Tényleg megölt, s ezzel beváltotta a szavát, hogy olyanná fog tenni, amilyen ő maga. Egy időre minden megszűnt létezni körülöttem...

- Neee!- kiabáltam. - Ezt nem teheted! Gyűlöllek!
- Phoebe, Phoebe, jól vagy?- kérdezte Klaus. - Mit álmodtál?
Amikor magamhoz tértem azt vettem észre, hogy a szemeimből könny gördül le. Az egész annyira valóságos volt. Annyira hihető. De Klaus itt van, és nem akar bántani. Az egész csak egy álom volt.
- Nem érdekes.
- Nem érdekes?! Ugye most csak viccelsz?! A nevemet kiabáltad és azt, hogy "miért teszem ezt veled, nem kényszeríthetlek, gyűlölsz". Ez neked nem érdekes?! Mondd el!
- Klaus, tényleg nem fontos! Csak egy álom...
- Bántottalak?
- Igen.
- Phoebe, akkor végképp nincs miért aggódnod. Nem bántanálak! Csak, nyugodj meg és lélegezz nagyokat.
- Jól vagyok. Mikor érünk oda?- énnél jobb elterelő téma, egyszerűen nem jutott eszembe, de nem akartam az álmomról beszélni és ezt Klaus tudtára kellett adjam valahogy.
- Még kb. 2 óra. Ezt edd meg! - majd a kezembe nyomott egy szendvicset.
- Mondtam, hogy nincs étvágyam.
- Phoebe, ma még semmit nem ettél...- erősködött tovább.
Nem akartam vitatkozni, ezért inkább elvettem a szendvicset. A jobban belegondolok tényleg éhes voltam. Ahhoz képest, hogy Klaus vámpír - és nincsenek érzései - néha sokkal jobban foglalkozik az emberi teendőkkel mint én, aki ember  vagyok. Miután megettem a szendvicsemet elkezdett szakadni az eső, de Klaus ez nem igazán riasztotta vissza, és még gyorsabban vezetett.
- Jobban vagy?- kérdezte Klaus.
- Igen. Azt hiszem, sikerült maximálisan kialudjam magamat. Klaus, ugye tudod, hogy én nem igazán vagyok hozzászokva az ilyen bálokhoz? Szóval, ha, esetleg valamit rosszul csinálnék akkor...
 Klaus nevetni kezdett. Nem is értem miért. Ezen mi a vicces?
- Phoebe, minden menni fog. Egy bál és egy fiatalokkal teli buli, nem is különbözik olyan sokban egymástól. A bálon az emberek pohárból isznak, és nem pedig üvegből, amikor iszol, akkor csak arra figyelj, hogy lassabban tedd. Ha erre a két dologra figyelsz nem lesz semmi baj.
- Azt hiszem, ez még nekem is menni fog.
Végre megérkeztünk. Vagyis, azt hittem megérkeztünk, ugyanis egy hotel előtt álltunk meg.
- Itt lesz a bál?
- Nem, de valahol aludnunk kell. - majd a bejárat felé igyekeztünk.
Miután bejelentkeztünk, és felmentünk a szobába, szembesültem azzal a ténnyel, hogy Klaus egy egész lakosztályt vett ki. Csak a hálószobában elfért volna kétszer az én házam. A fürdőben még jakuzzi is volt. Más nászútra megy ilyen helyre, Klaus meg csak úgy kivette. Azt hiszem nem szeretném tudni, hogy mennyi volt. Szerintem, 3 hónapos fizetésem ment volna rá. Amikor már kényelmesen elhelyezkedtem a fotelben eszembe jutott, hogy valamit elfelejtettem.
- A ruha! Elfelejtettem ruhát hozni! Klaus, most mi az istent fogunk csinálni?
- Ne aggódj! A fürdőajtón lóg a ruhád - majd rám mosolygott.
- Hát jó, de a méretek nem biztos, hogy jók lesznek...
- Biztos vagyok benne, hogy nem lesz velük semmi gond.
A fürdő felé indultam, és a ruha valóban az ajtón lógott. Amikor, szembesültem vele, hogy Klaus választott nekem ruhát, akkor sokkal rosszabbra számítottam, de az a ruha elképesztő volt. Mintha rám öntötték volna. Egy elegáns, comb-középig érő fekete ruha volt. Amikor felvettem a ruhát, rájöttem, hogy a hajammal is kezdenem kellene valamit, valamint egy enyhe sminket is feltettem, ugyanis még mindig karikásak voltak egy kicsit a szemeim a tegnap este után. A készülődés egy órát vett igénybe, és ahhoz képest, hogy ez nem az én világom, egész jól belerázódtam a szerepembe. Amikor kimentem a fürdőből megpillantottam Klaust. Igazán kitett magáért! Fekete szmokingot viselt, és fehér inget. A csokornyakkendő természetesen ezúton sem maradt el.
- Gyönyörű vagy! - mondta Klaus.
- Hát, te sem panaszkodhatsz! Indulhatunk?
- Azt hiszem, még valami hiányzik! - majd a mellette lévő asztalhoz nyúlt, és a fehér dobozból elővette a nyakláncot. Egyenesen felém lépett, és a nyakláncot a nyakamba akasztotta. - Most már indulhatunk!
Azt hittem, hogy megint egy hosszú út előtt állunk, de olyan hamar odaértünk, hogy akár gyalog is jöhettünk volna. A bál, egy elegánsan berendezett villában volt. Már amikor odaértünk láttam, hogy nehéz este elé nézek, ugyanis az egész villa vámpírokkal volt megtömve. Ha jobban belegondolok, örülök neki, hogy Klaus engem kért meg, hogy jöjjek vele... Amint beléptünk az ajtón megcsapta a füleimet a lassú zene, és a gazdag szellő, de Klaus rám mosolygott egy olyan "ne aggódj minden menni fog!" tekintettel.
- És tulajdonképpen ki szervezte ezt az estét?- kérdeztem.
- A testvérem, Elijah.
- Na várj! Én azt hittem, hogy csak Rebekah a testvéred, vagy nem?
- Nem, kedvesem. Rebekah mellett még 2 bátyám van. Elijah és Kol.
- És Rebekah, hogy-hogy nem jött?
- Nem volt kedve. Gyere bemutatlak Elijah-nak.
Nem ellenkeztem, szóval követtem Klaust aki egy jóképű, de egyben régimódi férfihoz vezetett. Amint egymásra néztünk, egyből arra gondoltam, hogy ha Klaus másik testvére is ilyen régimódi, akkor genetikai csoda, Klaus lazasága.
- Nagyon örvendek, a nevem Elijah. - majd kezet csókolt.
- Phoebe Stewart, és úgyszintén nagyon örülök a találkozásnak.
- Klaus már sokat mesélt rólad, és arról, hogy milyen jóban vagytok.
- Igen, egész jól megértjük egymást.
- Egy pillanat! Köszöntenem kell a megjelent vendégeket.
Miután elment, hangosan fellélegeztem. Klaus pedig mellettem röhögött.
- Most meg mi olyan vicces?- kérdeztem.
- Semmi, semmi! Komolyan, nagyon jól csináltad! Csak ez a megértjük egymást szöveg...- megint nevetett - Elijah tudja, hogy mi van köztünk. 
- Szóval, ha jól értem akkor éppen most égettem le magam a testvéred előtt?
- Nem,  teljesen normális, hogy nem kötötted az orrára, hogy milyen kapcsolat van köztünk.
- Na jó azt hiszem nekem most szükségem van egy italra. Azonnal jövök. - majd elsuhantam Klaus mellett jelezve ezzel, hogy egyedül akarok lenni.
Valahol éreztem, hogy már a legelején el fogom szúrni, szóval nem érintett váratlanul a dolog. Menet közben megragadtam egy pohár pezsgőt és az erkély felé igyekeztem vele. Amikor kiléptem az ajtón a hűs levegő megcsapta az arcomat, én pedig egy elkezdtem, lassan  kortyolni a pezsgőmet, amikor egy férfi állt meg az ajtóküszöbnél. Egy férfi aki nem Klaus volt. Kb. 180 cm magas, szőkésbarna hajú, jóképű férfi volt.
- Meg egy italt? - majd egy pezsgőspoharat adott a kezembe.
- Köszönöm.- majd kivettem a kezéből a poharat.
- Nem tűnsz idevalósinak... De ha gondolod, én körbevezethetlek. Kezdhetnénk a hálószobával.
- Azt hiszem, foglalat vagyok.
- Értem, egyébként a nevem Kol Mikealson. Örülök, hogy megismerhetlek.
- Szóval te lennél, Klaus másik testvére. Az én nevem, Phoebe.
- Várj, ugye nem azt akarod mondani, hogy a bátyámmal jöttél? - majd hangos nevetésbe tört ki.
- Talán baj?
Mielőtt Kol válaszolhatott volna a kérdésemre megjelent az ajtóban Klaus. Nem tűnt valami lelkesnek, annak láttán, hogy az öccsével beszélgetek, ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy azt mondtam neki nemsokára visszamegyek én pedig már lassan fél órája az erkélyen tartózkodtam.
- Phoebe, lennél szíves velem jönni?- kérdezte Klaus türelmetlenül.
- Épp beszélgetek, ha nem vennéd észre.  
- Azt hiszem Kol várhat, te pedig mint mondtad, foglalt vagy. - majd magával húzott a bálterem felé.
Utáltam amikor Klaus csak azért is meg akarta mutatni, hogy ő az erősebb, ugyanis ilyenkor elfelejtette azt, hogy én nem a hibridje vagyok, és nekem nem parancsolgathat.
- Ezt most muszáj volt?
- Jobban tennéd ha, távol tartanád magad Koltól, bár gondolom hiába beszélek neked, mert úgy is azt fogod tenni amihez éppen kedved lesz. De nem ma este. Ma velem jöttél ide, tehát velem is fogsz elmenni, és ez tudod mit jelent kedvesem? Azt jelenti, hogy ma azt fogod tenni amit én mondok!
- Igazán?! És, hogy akarod megakadályozni, hogy most azonnal elmenjek?
- Nem tennéd.
- Épp azt teszem.- majd a kijárat felé vettem az irányt.
Amint elindultam a kijárat felé, Klaus egy gyors mozdulattal az ajtó elé lépett, és szemmel láthatóan mondani készült valamit.
- Phoebe, ha most kilépsz azon az ajtón, mindennek vége.
- Nem én akartam így. - majd kimentem.
Klaus nem jött utánam hiszen nem az a fajta. Mivel ez a bál még eltart egy jó darabig elhatároztam, hogy elmegyek a hotelbe a ruháimért, és után haza megyek. Hogy hogyan, azt még nem tudom, hiszen itt senkit nem ismerek de majd megoldom valahogy. A hotelbe érve, az összes cuccomat összedobáltam a táskámba, és a Klaustól kapott nyakláncot pedig az asztalra tettem. Már teljesen készen álltam volna az indulásra amikor belépett az ajtón Kol. Nem hittem volna, hogy viszont látom még.
- Mit arasz?- kérdeztem.
- Csak gondoltam elmondom, hogy nem volt semmi amit Klausnak mondtál, nekem nagyon tetszett, hogy ilyen őszintén kimondtad amit gondolsz.
- Ööö, köszi. Egyébként nagyon mérges volt?
- Pont ezért vagyok itt. Szerintem jobb lenne ha itt megvárnád és megbeszélnéd vele a történteket, a saját érdekedben.
- Ha én most itt maradnék, Klaus azt hinné, hohgy gyenge vagyok elmenni.
- Nem. Ha most itt maradsz, látni dogja, hogy elég erős vagy ahhoz, hogy maradj. Gondold meg! - majd Kol elsuhant.
Miután Kol elment, kezdtem belátni, hogy igaza van. Nem futamodhatok csak úgy meg, mert valami nem tetszik. Elhatároztam, hogy itt maradok és megvárom amíg Klaus visszaér, utána pedig mindent megbeszélek vele. Még csak tíz óra volt tehát a bál, még javában tarthatott. Leültem az egyik kényelmesnek látszó fotelbe és megpróbáltam egy kicsit lazítani, amíg meg nem jön Klaus. Amikor a szemeim már majdnem teljesen lecsukódtak az álmosságtól, arra lettem figyelmes, hogy valaki lenyomja az ajtó kilincset. Klaus volt az.

2. rész: Élj!

Itt is van a második rész. :) Remélem mindenkinek tetszeni fog *-*

Hirtelen ledermedtem. A legkevésbé sem vártam volna ennek a személynek a felbukkanását a lakásomban.
Rebekah volt az, Klaus húga. Vajon mit akarhat?
- Mit keresel itt?
- Beszélni akarok veled, a bátyámról.
- Jól van, akkor beszéljünk! - majd leültem.
- Tudom, hogy ti mennyire jóban vagytok, ezért is kérlek meg rá, hogy vigyázz magadra! Klaus akkor fog hátba támadni amikor nem várod. Én már csak tudom.
- Rebekah, én nem félek a bátyádtól... Nem félek egy vámpírtól sem. Mi lehet a legrosszabb, megöl?
- Nem, Klaus sosem ölne meg téged, mert tudná, hogy nem félsz a haláltól. Inkább átváltoztatna. És ha tényleg a hibridje lennél akkor azt kéne tedd amit mond, a kötődés miatt. És ha jól tudom nem vagy valami engedelmes...
- Klaus nem tenne ilyent! Most pedig, ha nem bánod szeretnék aludni. Hulla fáradt vagyok.
- Rendben, de én szóltam. Vigyázz Nickkel.- majd elment.
Hiába voltam álmos nem tudtam aludni. Egyfolytában Rebekah szavai jártak a fejemben: hátba támadni, kötődés, hibrid...
   Szombat reggel volt tehát sokáig alhattam, de azonban még mindig nem hagyott nyugodni Rebekah itt léte. Úgy gondoltam ezt a dolgot személyesen Klausszal kell tisztázzam, ezért felhívtam.
- Phoebe, kedvesem. Miben segíthetek?
- Beszélnem kell veled. Hol vagy?
- Fordulj meg!
Na jó, néha tényleg idegesítő volt az, hogy Klaus vámpír. Én ember fejjel, úgy számoltam bárhol is van még minimum fél óra mire ideért, és rendbe tudom szedni magamat...
- És miért hívtál ide? Tényleg beszélni akarsz velem vagy csak valami egészen máshoz lenne kedved...?- kérdezte, s majd közelebb lépett felém egy lépéssel.
- Ne, Klaus. Most ne! Tényleg beszélni akarok veled.
- Jól van, akkor beszéljünk!- majd leült a kanapéra.
- Emlékszel amikor egyszer felhoztad a kérdést, hogy nem akarok-e, olyan lenni  mint te?
- Igen. Csak nem meggondoltad magad?
- Nem, dehogyis! Csak azt akarom, tudni miért akarod, hogy én is vámpír legyek?
- Nézd, Phoebe... A világ tele van nagyobbnál- nagyobb csodákkal. Egy emberi élet kevés ahhoz, hogy az összes csodát meglásd. Te jobbat érdemelsz ennél az életnél. Gyönyörű vagy, és erős. És tudod mi benned az a tulajdonság amit a legjobban méltatok? A keménységed.
- Ööö, hát jó... És mi van a kötődéssel? Az meddig tart?
Klaus, elfordította a fejét, és megjelent az arcán az a huncut mosoly amit akkor szokott, felmutatni, amikor nem számít valamire. És ezzel a gyanúm, már félig- meddig be is igazolódott. Mi van, ha Klaus csak azért akarja, hogy vámpír legyek, hogy akaratom ellenére azt tehessen velem amit akar? Jó, persze most felmerülhet az gondolat, hogy most is bármit megtehetne velem, de én akármikor nemet mondhatok neki, és elmehetek. Ha, viszont én is a hibridje lennék, azt kéne tennem amit mond. Ebbe még belegondolni is rossz.
- Megtudhatom, hogy mi keltette fel, ennyire az érdeklődésedet, kedvesem?
- Semmi, csak kíváncsi vagyok...
- Tudod, annak, hogy hibrid vagy megvannak az előnyei, hiszen sokkal erősebb vagy mint a többi vámpír. A kötődés pedig a Hibridséggel járó, következmény, miszerint el kell fogadnod bizonyos dolgokat...
- Mégpedig?
- Nem érdekes...
- Engedelmesség és hűség, igaz? Szóval azért akarod ennyire, hogy vámpír legyek, hogy irányíthass?
- Nem. Ha irányítani akarnálak, megtenném. Elmondtam az érveimet.- majd pár másodperc szünet következett. - Lenne kedved velem reggelizni?
Először nemet akartam mondani, mert nem sok kedvem volt akármit is csinálni, de aztán a korgó hasamra gondoltam, és egyből megváltozott a véleményem.
- Oké, csak adj nekem 20 percet amíg rendbe szedem magam.
- Csak nyugodtan.
Gyorsan lezuhanyoztam majd a törülközőt a testem a köré tekertem és a szobám felé igyekeztem, hogy felöltözzek. Amikor kiléptem a fürdőből eszembe jutott, hogy talán felvehettem volna a köntösömet, hiszen Klaus is itt van, de már késő volt. A lehető legnagyobb sebességgel igyekeztem a szobám felé menni, már csak egyetlen egy bökkenő volt. A szekrényem a nappaliban van. Klaus látta rajtam, hogy szükségeim lenne a legfelső polcon lévő felsőre, de nem segített volna. A terve inkább az lett volna, hogy csendesen végignézni, ahogy szenvedek, és reménykedik benne, hogy a nagy nyújtózkodásban leesik rólam a törülköző. Csak, hogy én ennél okosabb vagyok!
- Segítenél?- kérdeztem.
- Már vártam, mikor kérdezed meg.- Klaus egy szemhunyásnyi pillanat alatt mellém állt, és egy laza mozdulattal levette a polcról a felsőmet.
- Köszi.
Hát, ez kínos volt. A szobámba gyorsan felöltöztem, és kifésültem a hajamat. Végre kész lettem.
- Indulhatunk! - mondtam.

Klaus nem árulta el, hogy hova megyünk, azt mondta legyen meglepetés. Utálom a meglepetéseket! Arra gondoltam, hogy biztosan a Grillbe megyünk, hiszen az van a legközelebb. De nem. Klaus, a házába (ha lehet így hívni, azt a villát) vitt. Gyakran voltam nála, hiszen rendszeresen itt találkozunk, de ez most más volt. A házának a következő részét ismerem: az ajtótól a szobájáig vezető utat. Ezt így elég nehéz még magamnak is elhinni, hiszen egy éve már, hogy ismerem de valahogy sosem volt alkalmam csak úgy reggelire átjönni. Ez persze a következőt takarta: én ettem, Klaus meg nézte ahogy én eszem. Elég gáz volt.
- Szóval, mit terveztél mára? Mert godolom nem csak azért hívtál ide, hogy megregelizhessek.
- Szeretnék neked mutatni valamit.
- Nekem?
- Igen. Ha végeztél akkor indulhatunk is.
Egy hosszú folyosón mentünk végig, majd felmentünk a lépcsőn és jobbra az első szoba felé vettük az irányt. A szobában. A szoba üres volt, csak egy asztal volt benne, és az asztalon egy doboz.
- Ez mi?
- Nyisd ki!
- Klaus, mondtam, hogy ne vegyél nekem semmit!
Klaus és én világosan megbeszéltük még a legelején, hogy mivel ez egy 'érzelemmentes' kapcsolat köztünk, ezért mellőzük az olyan meghitt dolgokat, mint az ajándékozás. Meg persze én semmit nem tudnék adni, hiszen Klausnak mindene megvan... Szép lassan kinyitottam a kis fehér dobozkát, amiben egy nyakláncot találtam. Meglepődtem, hiszen én nem szoktam ilyesfajta ékszereket hordani...
- Klaus, ezt nem fogadhatom el...
- Sajnos, hozzám nem illik, tehát nem igazán tudnék vele mit kezdeni. Mellesleg meg szeretnélek kérni, hogy kísérj el, egy helyre.
- Milyen helyre?
- Egy régi barátom, szervez egy estélyt, és szeretném ha elkísérnél.
- Szóval vámpír? És miért én menjek veled? Tudod, én nem igazán vagyok ilyen esélyekhez hozzászokva...
- Phoebe, ha nem húzod fel magad semmin, akkor mindenki azt fogja hinni, hogy a véredbe van az egész.
- Nem lehetne inkább, hogy bulizni menjünk? Ahhoz sokkal nagyobb kedvem lenne...
- Ha eljössz velem, utána azt csinálunk amit csak akarsz. Szóval?
Egy ilyen lehetőséget meg kell ragadni. Sokkal jobb ha Klaus tartozik nekem mintha én tartoznék neki...
- Veled megyek, de amint vége, a nyakláncot visszaadom, rendben?
- Ahogy akarok.
- Mikor indulunk?
- Holnap. Ha gondolod maradj itt éjszakára, már felesleges lenne hazamenj...
- Inkább haza mennék...
- Ahogy akarod, akkor elviszlek.
- Nem, kell. Szeretném kiszellőztetni a fejemet.
- Nos, akkor holnap érted megyek.
- Rendben.
Valójában, szó sem volt fejkiszellőztetésről. Egyszerűen csak kedvem volt lazítani, úgyhogy a Grill felé vettem az irányt. Tisztában, voltam vele, hogy haza kéne menjek, hogy kipihenjem magam, de nekem is szükségem van pihenésre. A Grill pedig a lazításra legalkalmasabb hely. Amint  beléptem, a megszokott látvány fogadott. Számomra a Grill-be három féle ember jár: azok az emberek akik buliznak, akik bulizni akarnak, és Damon. Damon egy külön kategória, ugyanis minden este itt van. Damon asztala felé vettem az irányt.
- Te jó ég, mennyit ittál?
- Nem eleget.- majd felém nyújtotta az üveget, én pedig meghúztam azt.
- Nincs jobb dolgod szombat este, mint itt ülni részegen?
- És neked? Fogadni mernék, hogy neked pont ugyanez a szándékod. Itt lenni, és leinni magadat.
- Nem, nem terveztem leinni magamat. Csak gondoltam benézek. De látom, ez a hely ma elég unalmas. Szóval inkább hazamegyek.
- Várj! - majd Damon  megragadta a karomat. - Azt hiszem ezen segíthetünk.
Damon a hangszórók felé indult, és maximumra tekerte a hangerőt. Az emberek egyből felálltak a helyükről és bulizni kezdtek.Azt hiszem pont erre volt szükségem. Damon egy pillanat alatt mellettem termett és táncolni kezdtünk. Az utolsó emlékem az éjszakáról az volt, hogy egy üveg Whiskyvel a kezembe táncolok, és jól érzem magam.