4. rész: Tudatlanság

Sziasztok, itt is van az új feji:) 

Remélem mindenkinek tetszeni fog *-* 

Mint mindig, most is kíváncsi vagyok a véleményetekre!:)

Jó olvasást! 

Amikor Klaus belépett a szobába, láttam rajta, hogy meglepődött azon, hogy még mindig itt vagyok. Nem tudtam, hogy most mi fog következni, ideges lesz és elkezd velem ordibálni, vagy higgadtan a szemembe mondja, hogy már nem bízik bennem. Azt hiszem az utóbbi sokkal rosszabb lenne, ugyanis Klausnak az évek múlása alatt sikerült kialakítania egy olyan képességet, amelynek segítségével pillantatok alatt el tudja érni, hogy az adott személy a lehető legrosszabbul érezze magát.
- Mit keresel még mindig itt?- kérdezte nyugodtan, majd lerakta a kulcsát az asztalra.
- Nem fogok elmenni.
- Phoebe, ha nem lettem volna elég világos két órával ezelőtt akkor, most megismétlem. Végeztünk egymással!
- Klaus, én elismerem, hogy hülye voltam, de meg kell értsd, hogy nem irányíthatsz! Én nem vagyok a hibrided! És csak, hogy tudd, azért maradtam itt mert azt hittem meg tudjuk beszélni a történteket, de látom, hogy reménytelen.
- Azt hiszem kedvesem, te nem vagy tisztában az "irányítás" fogalmával.
- Akkor, ha jól sejtem felesleges volt megvárnom téged, ugyanis te hajthatatlan vagy abban, hogy neked van igazad. Tényleg az lesz a legjobb ha elmegyek...
Nem vártam, hogy Klaus bármit is mondana ezért automatikusan az ajtó felé indultam, de akkor valami megváltozott. Klaus az utamba állt, és nem hagyta, hogy kimenjek az ajtón.
- Tudod mit? Ha már itt maradtál akkor velem fogsz visszamenni, három nap múlva.
- Mi? Az előbb finoman a tudtomra adtad, hogy menjek el innen, most meg kijelented, hogy veled megyek vissza? Mit tervezel?
- Próbálom megakadályozni, hogy egy útszéli kocsmában leidd magad, ezért velem fogsz hazajönni.
- Már megint kezded! Miért nem lenne neked egyszerűbb ezt mondani: Phoebe, mit szólnál hozzá ha velem jönnél haza? Nem terveztem italba fojtani a gondjaimat, de ezek után nem maradok itt!
- Jól van, akkor most elmondom, úgy, hogy megértsd: nem hagyhatod el a hotelt, az engedélyem nélkül.
- Tessék?!- kérdeztem megdöbbenve, majd az ajtókilincset készültem lenyomni de zárva volt. - Nyisd ki!
- Sajnos kénytelen leszel velem tölteni ezt a három napot. A hotelt a hibridjeim védik, szóval senki nem megy se ki, se be.
- Nevetséges vagy! Klaus, nyisd ki az ajtót!
- Phoebe, mindössze három napról van szó, ha kibírod, akkor eltekintek a kis jelenetedtől, amit a bálon rendeztél.
- Itt nem a három napról van szó. Egyszerűen nem akarok itt maradni! Veled.
Miután kezdtem belátni, hogy Klaus tényleg nem fog kiengedni, a fürdőbe mentem és megpróbáltam egy kicsit lenyugodni. Ez idő alatt Klaus a nappaliban volt. Amikor mindennel végeztem, eszembe jutott, hogy oda kéne telefonáljak a Grill-be, hogy nem leszek egy pár napig, ezért a telefonomért nyúltam, de nem volt a táskámban.
- Te elvetted a telefonomat? - kérdeztem felháborodottan. 
- Amint haza értünk visszakapod. És ne aggódj már értesítettem a főnöködet, hogy rosszul érzed magad. Szerintem pihenj le, elég késő van.
- Máris, apuci. - majd halószoba felé indultam.
Nem hiszem el, hogy Klaus tényleg nem enged el. Leültem az ágy sarkára, és azon kezdtem gondolkozni, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna az életem ha nem találkozok egyetlen vámpírral sem. De nem bántam meg. Klaus bármennyire is keménynek akar tűnni én tudom, hogy nem ilyen. Ezt a három napot meg csak kibírom valahogy. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a szemeim lecsukódnak, én pedig mély álomba zuhanok.

Másnap reggel, szakadó esőre ébredtem. Amikor megfordultam azt láttam, hogy Klaus mellettem fekszik és engem néz.
- Mióta vagy itt?- kérdeztem.
- Amióta elaludtál. Tudod, amikor alszol olyan nyugodt vagy, hogy öröm nézni.
- Mit tereztél mára?
- Legyen meglepetés! De öltözz melegen, ugyanis odakint elég hideg van.
Miután befejeztük a beszélgetést, a fürdőbe mentem és megpróbáltam emberi formát varázsolni magamra. Fél óra elteltével, végre sikerült elkészülődnöm. Klaus a nappaliban várt.
- Kész vagy? - kérdezte.
- Igen.
Amint kiléptünk a hotelből, újra szabadnak éreztem magam, pedig nem voltam az, hiszen még mindig Klaussal voltam. Nem tudom, hogy hova akar vinni Klaus, de nem lehetett túl közel ugyanis kocsival mentünk.
- Egy kávézó?!- kérdeztem meglepetten.
- Valamit enned kell!
A kávézóba, beérve megcsapta a meleg levegő az arcomat. Egyébként az egész nagyon lakályos volt, mindenhol kis asztalkák voltak székekkel, és az eladók is kedvesnek tűntek. Egy kb. 50 éves, barna bőrű nő jött felénk. Bizonyára a rendelésünket akarta felvenni.
- Nicklaus Mikaelsson. Nem hittem volna, hogy még látlak errefelé valamikor.
- Claire, bevallom én sem terveztem a visszatérést ide. Hoznál valamit a barátnőmnek, enni?
- Persze. 
Egyből leesett, hogy a nő és Klaus régebb óta ismerik egymást, de az, hogy Klaus a barátnőjének hívott váratlanul érintett. Nem igazán volt hosszú kapcsolatom, ugyanis valakinek a barátnője lenni az egyenlő a birtoklással, és én sosem tudtam elviselni, ha valaki uralkodni akart felettem. De persze, ezen most jót nevettem.
- Barátnődnek?!- még mindig nem tudtam abbahagyni a nevetést.
- Jobb lett volna, ha azt mondom a foglyomnak?- vágott vissza Klaus.
- Nem vagy vicces! Egyébként honnan ismered ezt a Claire-t?  
- Volt egy pár évtized, amikor itt éltem az 1960'as években. Ebben az időben megszállottam kerestem egy hasonmást, hogy hibrid lehessek, tehát Claire és én kötöttünk egy megállapodást, miszerint ő segít nekem egy Petrova hasonmást találni, én pedig elmegyek a városból.
- Miért segített neked? Úgy értem biztos nyomós oka lehetett, mert neked az emberek nem szoktak csak úgy segíteni...
Időközben megérkezett, a reggelim is.
- Abban az időben, ittlétem alatt eléggé megcsökkent a város lakossága, Claire pedig mint boszorkány, a segítségét ígért azért cserébe ha utána elmegyek.
- És segített?
- Igen. Egy nehéz varázsigét alkalmazott, aminek a segítségével a túlvilággal lépett kapcsolatba. De minden hiába volt, mert nem létezett hasonmás. Claire hosszú ideig nem tudott varázsolni, én pedig a szavamat betartva elhagytam a várost. Egyébként ha érdekel egy lassító varázsige miatt él még, és nem vámpír.
 - Érdekes sztori.
- Ha végeztél, velem jönnél?
- Ööö oké...
Felálltunk az asztalunktól és az emeletre mentünk. Claire is ott volt. Őszintén szólva nem nagyon értettem ezt az egészet. Mit keresünk még mindig itt?!
- Klaus, mit tervezel? Ez az egész nekem nagyon nem tetszik...
- Nyugalom, kedvesem. Az igazság az, hogy szeretném ha hagynád, hogy Claire elvégezzen rajtad egy varázslatot.
- Egy mit?!
- Nem tetszik, hogy az álmaidban azt látod, hogy meg akarlak ölni. Éjszaka sírtál álmodban.
- Klaus én nem álmodtam semmit. Ha mégis álmodtam volna, akkor arra emlékeznék. Semmi szükség, hogy belemásszanak a fejembe! Ami pedig tegnap az autóban történ az...
 - Az nem normális. - fejezte be a mondatot helyettem Klaus. - Phoebe, én már döntöttem. Szeretném ha hagynád, hogy Claire végezze a dolgát.
- Nem fog fájni. - szólt közbe Claire.
- Nem, nem és nem! Nem engedem, hogy a gondolataim között turkáljon akárki is!
- Pedig mi ma innen addig nem fogunk elmenni, amíg nem tudjuk miért vannak rémálmaid, úgyhogy jobb ha most rögtön elkezdjük.
- Nézd, Phoebe. Én nem ismerlek, de Klaust annál inkább. Tudom, hogy addig erőltet valamit amíg el nem éri a célját, legyen szó bármiről. Viszont ahhoz, hogy elvégezhessem a varázslatot a teljes együttműködésedre lesz szükségem. Minél hamarabb elkezdhetjük, annál hamarabb elmehetsz innen.- mondta Claire.
- Jó. Csináljuk!
Egy gyertyákkal teli szobába mentünk, amiben egy szék volt a sok gyertyán kívül. Én leültem, Klaus pedig az ajtóban ácsorgott. Ez idő alatt, Claire valami varázsigét makogott, olyan nyelven, hogy én abból egy szót se értsek, de ahogy elnézem Klaus sem értette amit mond. A tizedik percben már kezdett unalmassá válni, amit csinál de akkor hirtelen elkezdett vérezni az orra, és mindent sokkal hangosabban mondott. Én egy hirtelen löketet, éreztem a testemen, majd elájultam.

Amikor magamhoz tértem, még midig Claire-nél voltunk, de már odakint besötétedett. Klaus nem volt a szobában ezért elhatároztam, hogy megkeresem. Miután az egész lakást körbejártam odalent találtam meg. Idegesnek tűnt, mert ivott.
- Mi a baj?
- Phoebe, nem lett volna szabad ilyen korán felkelj...
- Hol van Claire?
- Megöltem.
- Hogy mit tettél?! És mégis miért?
- Mert hasznavehetetlen volt.
- Miattam, ölted meg igaz? Mert olyan dolgot látott a fejembe, ami neked nem tetszett. - miközben ezt Klausnak mondtam, a szemeimből egy könnycsepp gördült le, amit igyekeztem gyorsan letörölni, hiszen én még soha sem sírtam Klaus előtt.
- Phoebe, nem miattad öltem meg. Te nem tehetsz róla.- majd közelebb lépett és az kezét az arcomra tette.- Azt hiszem, az lesz a legjobb ha most visszamegyünk a hotelbe.
- Klaus, mit mondott neked Claire?
- Már mondtam, hogy nem érdekes. Azt hiszem, az lesz a legjobb ha elfeledtetem veled ezt a mai napot.
- Ne! Nem kérdezek többet, mert tudom, hogy előbb-utóbb úgy is elfogod mondani, de nincs jogod dolgokat kitörölgetni a fejemből!
Láttam, Klauson, hogy  nagyon rossz kedvében van, ezért nem firtattam a történteket, előbb- utóbb úgy is elmondja. Beszálltunk a kocsiba, és Klaus úgy vezetett mint egy őrült. Még sosem láttam ilyennek. Jelenleg engem is képes lett volna bántani, ha felidegesítem ezért inkább meg sem szólaltam. Csak azt nem értem mi lehet annyira súlyos, hogy megölte Claire-t.
Amikor megérkeztünk a hotelbe, meg mindig jeges volt a hangulat. Klaus rendelt nekem vacsorát, és miközben én ettem ő átment a hálószobába telefonálni. Nagyon aggasztott Klaus viselkedése, hiszen még soha nem titkolózott előttem.
- Phoebe, kedvesem el kell menjek, de reggelre visszajövök. Áthívtam Kolt, hogy vigyázzon rád. Valószínűleg mindjárt ide ér.  
- Klaus, könyörgöm avass be, hogy mi ez a nagy titkolózás mert megőrülök!
- Mindent  el fogok mesélni, de még nem most. Még semmiben sem vagyok biztos.- egy puszit nyomott a fejemre majd kiment.
Kol nemsokkal Klaus távozása után meg is érkezett. Jobb is, hogy ő jött, mert még tisztázni akartam vele azt, hogy miért akarta, hogy itt maradjak. Hiszen ha én hazamentem volna, akkor most nincs ez az egész...
- Phoebe, jó újra látni.
- Megtudhatnám, hogy miért mondtad azt, hogy maradjak itt? Klaus kért meg rá igaz?!
- Először is: nyugalom, hidd el nekem nagyon bejön amikor egy szépség mint te ilyen heves, de így nem jutunk egyről a kettőre. Azért vettelek rá a maradásra, mert Klaus megkért rá, és én tartoztam neki eggyel. Másrészt, így legalább élvezheted a társaságomat.
- Most azt akarod, mondani, hogy Klaus végig tudta, hogy nem fogok elmenni? Amikor tegnap éjjel megérkezett még el is játszotta a sértődöttet...
- Hát igen. Ez Klaus. Sosem tudhatod mit várj tőle...
- És azt tudod, hogy most miért ment el?
- Nem igazán érdekelt, amint szólt, hogy vigyázzak rád, gondolkodás nélkül idejöttem. Mivel szeretnéd tölteni, reggelig az időt? - majd közelebb lépett - Ami azt illeti nekem lenne pár jó ötletem...
- Undorító vagy!- majd ellöktem magamtól. - De ha már így megkérdezted mi lenne ha elvinnél bulizni?
- Nem lehet. Klaus megtiltotta, hogy akárki bejöjjön, vagy kimenjen a szobából. De ha jobban belegondolok, ettől mi még jól érezhetjük magunkat.
- Ezt most, hogy érted?
- Nézz körül. Van egy csomó pia, van egy jó minőségű hangszóró, és még több pia... Minden lehetőség adott a bulizásra! Mit szólnál ha kezdenénk egy egyszerű kérdezz-felelek-kel?
- Szabályok?
- Én kérdezek valamit, és ha hazudsz, akkor iszol, és ugyanez fordítva.
- Honnan fogom tudni, hogy hazudsz-e?
- Hagyatkozz a megérzéseidre!
Miután mindent előkészítettünk a játékhoz: zenét, piát és még több zenét, leültünk egymás mellé a fotelbe, és kezdetét vette a játszma. Először Kol kérdezett.
- Mi fogott meg Klausban? Én sokkal jobban nézek ki...
- Nem tudom... Talán az, hogy mennyire másképp viselkedik mint azok az emberek akiket Klaus előtt ismertem meg.
- Rossz válasz! - majd elém tolta a whiskys poharat, én pedig kiürítettem azt.
- Jól van, én jövök. Van ezen a földön olyan lény, akit jobban szeretsz mint saját magadat? Tudom nehéz kérdés...- sóhajtottam.
- Inkább igyunk! - majd automatikusan kitöltött 2 pohár whiskyt, és az egyiket megitta a másikat pedig felém tolta. 
- Ezt most nem mondod komolyan?!
- Phoebe, nem szeretem magamat ha erre akartál rákérdezni de ez egy elég hülye kérdés volt. Én jövök! Nem félsz attól, hogy túlságosan is szókimondó ember vagy?
- Nem.
Úgy kb. hajnali egy lehetett amikor rájöttem, hogy már felesleges játszanunk, mert akár hazudunk akár nem, mindig iszunk. Fáradtságot még egyáltalán nem éreztem hiszen a fél napot átaludtam, aminek most nagyon örültem, ugyanis elég gáz lett volna, ha bealszok a buli közepén. Kol szemmel láthatólag sokkal józanabb volt mint én, ugyanis nekem már kezdtek zavarosak lenni a gondolataim, ő pedig még mindig úgy viselkedett mint amikor idejött.
- Van fogalmas róla, hogy Klaus meg fog ölni engem, amiért leitattalak?
- Én józan vagyok.- majd megpróbáltam felállni, de nem sikerült és visszaestem a kanapéra. - Egyébként meg én inkább a számla miatt aggódnék, sikerült megháromszorozzuk a szoba árárát, annyit ittunk.
- Emiatt ne aggódj. Elég csak rákacsintsak a recepciós lányra és már törölve is van az egész lista!
- Klaus utálja ha bulizok. Mielőtt idejöttünk átbuliztam egy éjszakát az egyik barátommal és nem volt valami boldog tőle...
- A bátyám törődik egy lánnyal... Azt hiszem erre innunk kell!
Az órák csak teltek-múltak és mi még mindig buliztunk. Olyan hajnali 4 lehetett amikor befejeztük, de nem emlékszem. Körülöttünk mindenhol üvegek voltak. Én a kanapén, Kol pedig a szemben lévő fotelben aludt. Amikor végre elaludtam megint rémálmom volt.

Ugyanabban a sötét szobában voltam mint a múltkori álmomban. Klaus mellettem ült és azt várta mikor kelek fel. Amikor végre magamhoz tértem, kezdetben nem éreztem semmit, de aztán Klaus behozatott egy '20as éveiben járó fiút és egy késsel megsértette a nyakát, úgy hogy az vérezni kezdett. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy az egész testem a fiú vérére gondol, és megszűnik létezni körülöttem a világ. Megtörtem, és inni kezdtem a fiú véréből Klaus pedig elégedetten mosolygott mellettem. 
- Most már örökre hozzám tartozol! 
- Az lehetetlen...
- Csak hozzám...- ismételte magát.
Klaus felállt és kiment a sötét szobából az ajtót pedig kulcsra zárta. Egyedül maradtam. Beigazolódott az amitől a legjobban féltem. Azt kell tegyem amit Klaus mond, hiszen már hozzá tartoztam.